|
|||
|
Egészen félelmetes álmom volt. Nem a tartalma volt ijesztő, semmi különleges nem volt benne, hanem a kidolgozottsága. Vagy nem is tudom hogy mondjam. Rémitően, de ugyanakkor borzongatóan és fájdalmasan valóságos volt, ébredés után mág hosszú percekig éreztem minden porcikámban a történéseket, talán egy kicsit még most is itt vannak velem az álmomban tapasztalatak. Nem csak a blog tematikájába illő történések voltak sokkolóan valósághűek, hanem az egész álom egy hosszú, a valóságos életemből vett helyszíneken, létező személyekkel játszódó történetté állt össze. Egy komplett cselekményes pornót álmondtam, abból is a lassú folyásút, amiben hosszasan mutatnak vidéki házakat, utcákon sétáló vagy autóval haladó és egymással mindenféle valószerűtlen módon szóba elegyedő pornószínészeket, amit persze mindenki nagyon un és áteker. Nem is értem miért kellenek ezek a jelenetek, pornófilmbe dugások legyenek, úgyis azért nézi őket mindenki. Hát nem? De. Az enyémben is volt aztán, mármint szexualitás öncélú ábrázolása, de előtte még átmentem cégünk egy másik alegységébe, vagy milyébe, ahol mindenféle teljesen hétköznapi dolgot csináltam, teljesen hétköznapi munkatársakkal teljesen hétköznapi témákról csevegtem, ez az a rész, amit, ha ez valódi pornófilm lett volna, simán áttekerek. Most sem vesztegetek rá sok szót, elég annyi, hogy a vállalatcsoport legizgalmasabb csípőjét birtokló kolléganő már az új frizurájával szerepelt. Egyszer szőkébb és egyre rövidebb, de ez tényleg nem fontos, csak úgy mondom. A főszereplő, mármint a rajtam kívüli, akivel együtt adjuk az álomban az explicit tartalmat olyan bizsergetően valószerűen, nem is munkatárs, hanem a tökéletes nálam érettebb nő. Egy valódi és igazi és minden szempontból a leglegebb MILF. Látom őt sokszor, abban az épületben dolgozik, amelyikben én, csak míg nekem be kell érnem az alkalmazotti státusszal, addig neki saját cége van, ami -azt hiszem- elég jól mehet. Érdekes módon arra nem tér ki az álmom, hogy került ő hozzánk, mit keresett ott, valószínűleg ez az pont, ahol már álmomban is untam a cselekményes részt és ugrottam egy nagyot, mert a kövekező részben már szorosan mögötte ülök, valamit egészen közelről, annyira, hogy ajkaim időnként hozzáérnek a fülcimpájához, susorgok neki, miközen kezem lassú határozottsággal csúsztatom egyre feljebb a ruhája alatt. Rémes, de tényleg rémes, mennyire valóságos élmény volt. Emlékszem a ruhája színére, a gombok elhelyezkedésére, az érzésre, ahogy kutakodó kezeim meglelik teste közvetlen melegét, aztán tovább keresve végre azt, amiért igaziból elindultak. A ruganyosságukból ugyan már bőven vesztett, de még így, puhán izgatóan is őrületes melleit, amiket, ha egyszer megszereztem, nyomós ok kell, hogy el akarjam engedni. Aztán később lett persze nyomós ok, de előbb, és erre emlékszem legtisztábban, ez ébreszti bennem még most is, az ébredés után órákkal a legnagyobb vágyat, hosszan fogtam, markoltam és boldogan birtokoltam azokat a finom, sokat tapasztalt asszonymelleket. Fájdalmasan életszerű volt, annyira valóságos élmény, hogy nem tudom, és persze nem is akarom kiverni a fejemből még most sem. Az illatát is érezem, miközben hátulról hozzásimulva kapaszkodtam a kebleibe úgy, mint egy anyján csüngő kismajom és előbb tétován, majd egyre bátorodva csókoltam, harapdáltam a nyakát, tarkóját, fülét. Mély illata volt. Sok mindent nehéz szavakba foglalni, de illatokat szinte lehetetlen. Olyan illat volt, ami már önmagában szexualitás, zsigerei ösztönöket indít be, vágyat ébreszt, de közben fojtogat. Mintha rá akaran telepedni az emberre, le akarná győzni, a földbe akarná döngölni, de mindezt úgy, hogy közben folymatosan a hatása alatt tartja áldozatát, aki hiába tudja, mi történik vele, nem tud, de nem is akar menekülni. Megadja magát a ránehezedő illatnak, átéli annak kérlelhetetlen bujaságát, sőt boldog, hogy ez az illat, az asszony illata, rá támadt, nem másra. Ez a hangulat, ez az érzés, ami nem hagy nyugodni. Ahogy hátulról átkarolva tartom őt, miközben mohó kezeimmel minél többet próbálok egyszerre lefedni a melleiből és mélyeket lélegezve egyre többet és többet szívok be az illatából annyira életszerű volt, hogy ébredés után a valóságban is nagyokat szippantva próbáltam hozzájutni még egy kis illathoz, de addigra az már semmivé lett, eltűnt az álommal együtt, csak valamiféle nagyon intenzív emléket hagyott maga után. És egy követelőzve merev farkat. Az álmomban persze nem volt hiábavaló az ágaskodás, a farkam ott megkapta, amit szeretett volna, oda került ahová a leginkább vágyott kerülni. Érdekes módon ez a része az álomnak messze nem volt annyira valószerű, olyan jól kidolgozott, mint a hátulról ölelős, csimpaszkodós, vagy talán nem emlékszem rá annyira. Jóval rövidebbnek is tűnik és elég durrbele jellegű módon zajlott le, legalábbis így álmodtam vagy így emlékszem arra, amit álmodtam. Hátulról történt. A pontos körülményeket és az odáig vezető utat, hogy látom magam előtt, ahogy egy asztalra vagy valami másra hajolva csak rám és a farkamra vár, nem tudom, talán nem álmodtam meg vagy elfelejtettem, mindegy is. Meglepően finom és szűk puncija volt, nem is volt egyszerű bejutni, lassan és óvatosan kellett egyre előrébb és egyre beljebb küzdenem magam, egy kicsit fájt is ez a művelet. De megérte, a kezdeti nehézségek után a tökéletesség fogadott odabent, amit persze nem meglepő egy álomban. Pont ott és pont úgy volt feszes és szűk, ahogy leges-legérzékenyebb pontjaim igényelték, talán pont ennek volt köszönhető a jelent -vagy minek hívjam- rövidsége is. Kiráz a hideg, és megborzongok, ha felidézem a legvégső pillanatokat, de komolyan. Összeszorul ilyenkor a szám és egy gyors bizseregés fut végig rajtam, ahogy eszembe jut a farkamat magába fogadó tökéletes punci és az, ahogy szinte görcsbe rándulva, zihálva, nyögve ejakulálok bele. Ha az illatokat nehéz leírni, az orgazmust egyenesen lehetetlen. Lehet írni a körülményekről, az odáig vezető útról, a másikról, saját magamról, hogy ezt csináltam, az történt, így megrázkódtam, úgy markoltam a derekát, meg olyan volt mintha felrobban volna a világmindenség én pedig a végtelenbe zuhantam volna, hogy aztán egy pihepuha ágyra lágyan huppanva boldogan pihegjek a végén, de mindez semmit sem ér, nem adja, nem adhatja vissza a valóságot, mert az leírhatatlan. Az át kell élni. Minél többször. Az orgazmus drog, de olyan, aminek minél többszöri élvezetére csak buzdítani tudok mindenkit, mert olyat ad, mint semmi más nem képes. Érdekes módon az álmom nem ért itt véget, hanem visszatért a neki, és minden valószínűség szerint akkor nekem is legkedvesebb részhez, mert úgy ébredtem, hogy ugyan már túl vagyunk a lényegnek tekinthető tevékenységen, de én újra hátulról ölelem őt, mélyen beszívom az illatát, harapom-cirógatom a nyakát és birtokási vágyam legfőbb bizonyítékaként rendületlenül a tenyeremben tartom melleit. Úgy ébredtem, hogy mindezt éreztem, minden porcikámban az álom összes kis részletét, az egészet egyszerre, bennem volt és nagyon nem akartam, hogy mindez semmivé legyen, tova tűnjön. Nem szerettem volna teljesen felébredni, ott szerettem volna maradni az álmom melegében, tenyeremen érezve puha mellét, picike, de annál keményebb mellbimbóját, hogy aztán újra és újra és újra megtegyem és átéljem a leírhatatlant. Még most is bizserget kicsit, régen volt ennyire intenzív álmom. Itt őrzöm magamban azt a finom kis valamit, ami megmaradt belőle, de sajnos egyre halványul, semmi esélye a valósággal szemben. Kár.
Azt mondja a vicceskedő közhely, hogy biszexuálisnak lenni azért jó, mert megduplázódnak az esélyek. Na persze. Meg lehet vágyódni kétszeresen kétfele, főleg, ha épp semmi sincs, se közel, se távol.
Tényszerűen persze erős túlzás a se közel, se távol, mert azért este, mikor hazamegyek, legalább az egyik van, nem nehéz rájönni, melyik, de én most akkor is minden lehetőséget fájóan távolinak érzek, mert ma nagyon rajtam van. Az előbb is azt vettem észre, miközben valakivel beszéltem, hogy spontán feltámadt bennem a cselekedhetnék, pedig bizisten végig a szemébe néztem és nem is gondoltam semmire, legalábbis nagyon igyekeztem, hogy így legyen. Aztán mégis úgy jártam, hogy inkább gyorsan berekesztettem a kommunikációt és visszaültem a biztonságos menedéket nyújtó asztalom mögé, mert továbbra sem hiszek benne, hogy az, ha jól láthatóan álló farokkal társalkodom valakivel, sok jóra vezetne. Nagy sajnálatomra ide tényleg nem azért jönnek be az emberek, hogy ilyesmiket lássanak rajtam.
Pedig hányszor eljátszottam már a gondolattal... bejönne, én előtte állnék, és ő szó nélkül kinyújtaná a kezét és puha tenyerét finom határozottsággal fektetné nadrágom domboródó elejére.... ohhh, de jó, de finom is volna.
Mondjuk pl ő, aki miatt menekülőre fogtam az imént.
Vele nagyon el tudnám most képzelni, hisz' pont olyan volt, mint azt a szinte azonnal reakcióm is bizonyította, amilyenre vágyni szoktam. Nálam idősebb, talán tíz évvel, talán többel, talán kevesebbel, de nem is ez számít, hanem az a puhaság, ami áradt belőle. Huncut és buja puhaság, idősödő, de azért végtelenül izgató, hússal csábító test.
Markolni és falnivaló, lassú hervadásában is csodás, kicsit megereszkedett, itt-ott már növekedésnek induló és messze nem tökéltes, de nekem mégis így volna a lehető legeslegjobb.
Meg sok mindenki másnak is, különben nem lenne tele a net velük, MILF-ekkel és egyéb idősődésükben is hatalmas vágyakat ébreszteni képes asszonyságokkal, akiért ha halni nem is, de élni mindenképp érdemes.
Lehet, hogy ezen az új gépen még nem is írtam bejegyzést ide? Olyan furán nagy a képernyő és kicsi benne ez az ablak, amibe gépelek, nem ezt szoktam meg.
Amúgy simán lehet, rég írtam, de hogy ennyire, az még engem is meglepett, de ami még ennél döbbentesebb, de ugyanakkor elmondhatatlanul megtisztelő is, hogy ennek ellenére vannak olvasók és nem csak a google által idesodort ilyen-olyan szex után kutatók, hanem visszatérő nézelődők is! Ezt tényleg köszönöm szépen! De nem rácsodálkozni és a hálámat kinyilvánítani jöttem elsősorban, ezek csak belépés közben/után jutottak az eszembe, hanem panaszkodni. Mert a reggelek! A reggelek rémesek, több okból is, egyrészt van az a jelenség, amit már én is említettem korábban, de amúgy is mindenki előtt ismert, az álló farokkal ébredés. Ez persze önmagában nem rossz, sőt! Ami rossz, az a kihasználatlanság, feleslegesség, mert a dolgos hétkönapok közepén többnyire még arra sincs idő, alkalom, hogy a szegény dolgozó saját maga vegye kezébe finom álmai ágasodó hatását, nem beszélve arról, hogy külső segítséget kérjen. De ez még nem annyira kellemetlen, a férfiak hozzászoktak ehhez, ez van, időnként feláll, majd elmúlik, természetes része a reggeli rutinak, mint a kávéivás. A szenvedéseim fő időszaka nem is ez a pár perc duzzadó és bizsergő kellemetlenség, hanem az az -az dőnként két órányi- időszak, amit egyedül töltök idebent a munkahelyemen reggel, még a munka elkezdése előtt. Mert ilyenkor nem tudom, mi van velem, de ami van, az nagyon. Tulajdonképpen szeretem ezt a részét a napnak, csend van és békesség, kényelmesen elkávézgatok, megnézegetem az híreket, a leveleimet vagy, ha úgy hozza a kedvem, megcsinálok ezt-azt, amivel jobban és hatékonyabban tudok haladni, ha nincs körülöttem senki, nem vonják el a figyelmem, nem beszélnek hozzám, nem zavarognak. Aztán van, mikor csak állok -igen, úgy is-, és szenvedek. Vagy azt teszem, amit egy kommentben emlegettem nem olyan rég, bámulok ki az ablakon és ábrándozom a kívánságteljesítő gépről, de az is előfordul, hogy nem tudom tovább elviselni a kínt, muszáj cselekednem, és akkor megyek és cselekszem. Ez egy bevallós blog, így azt hiszem, azt is elmondhatom, hogy sokszor azzal kezdem a napom, hogy a mosdóban random kiválasztott "áldozatról" ábrándozva gyorsan lerendezem ezt a kérdést. Vagyis helyesebben: lerendezni remélem. Kiverem, maszturbálok, önkielégítek, kinek hogy tetszik vagy nem tetszik, de ez van, ezt teszem, ráadásul sokszor hiába, mert a testem -úgy fest- nem hülye, meg tudja különbözeteni a jobb kezem szorgos működését annak bizonyos random "áldozanak" a kezétől, szájától, puncijától és nem igazán nyugszik bele, hogy én ezzel szeretném az aznapi vágyódva feszengést megoldottnak tekintetni. Ez a bevallósdi egyébként egyre furcsább érzés, mert már többen tudnak erről a blogról olyanok, akik máshonnan ismernek -igen, néha őszinteségi rohamot kapok és leleplezem magam-, és kicsit fura a szemükbe nézve mindenféle ez-meg-azokról beszélgetni, miközben ők tán épp a farkakkal átélt kalandjaimat idézik fel magukban. Persze magamból indulok ki megint, mert talán valójában ez eszükbe sem jut, de én biztos valami ilyenre gondolnék fordított esetben. Vagyis mit beszélek, én majdnem minden esetben ilyesmire gondolok, csak tényleg érdekes olyanokkal társalogni, akik ezt nem csak sejtik úgy általában, hanem egészen pontosan tudják is. Arról nem is szólva, azzal mi lesz, ami az én fejemben forog-pörög olyankor, amikor egy-egy ilyen ismerőssel talákozom, mert normális esetben megírnám, hogy itt járt és én húde, de így már nem illik. Talán emlegetnem sem illet volna ezt, de már mindegy, meg amúgy is, ebben a blogban őszinteség van, másként tényleg nincs semmi értelme. De vissza a reggelekhez. Tehát hiába oldom meg a kérdést technikailag, érzésre megmarad a probléma, olyan mértékben vágyom mindenfélére abban a bizonyos reggeli időszakban, hogy az már tényleg nevetséges. Hogy mi hozza ezt ki belőlem? Ki tudja, talán a hely szelleme, törént itt már bőven olyami, amire kellemes visszagondolnom, de én mégis azt valósíznűsítem, hogy a fáradság, a reggel féléber állapot. Hiába vagyok túl addigra két kávén is, meg egy húsz perces úton a biciklimen, azért az a napkezdő időszak a csendes munkahelyemen mégiscsak a félig éber fáradtságé. A fáradtság fura dolgokat tesz velem, néha úgy hat rám, mint az alkohol, felpörget és feldob, máskor, és ez történik szerintem reggelente is, szexuálisan hiperérzékennyé tesz, felnagyítja az egyébként mindig meglévő vágyaim, egészen a fájdalmas mértékig.
De nem is jó szó a fájdalom, mert nagyon is kellemes érzés ez, finom és meleg, olyankor tényleg szinte érzem, azt, ami történhetne, ha ott lenne valaki, de azért mégis kellemetlen, mert sajnos tudom, hogy nem lesz alkalmam kiélni a vágyaim, legalábbis akkor és ott, mikor én a legalkalmasabbnak érzem erre magam. Ami viszont tényleg fájdalmas: az a tudat, hogy akár még meg is tehetném, az idő, a hely és az alkalom adott, egészen nyugodtan csinálhatnák bármit -bárkivel-, mert oda ennyire korán reggel rajtam kívül senki nem megy. Bár ez, mármint, hogy mit tennék, ha tehetném és mit nem, már egy másik téma, van is róla egy történetem, majd talán el is mesélem, de nem biztos.
Aztán mire megérkeznek a többiek mindez nagyjából elmúlik, megnyugszom, de azért az elő-előfordul, hogy a reggel összegyűjtött vágyaim egész estig elkísérnek, vagy vissza-visszatérve teszik érdekessé a napom.
Bevallom, ez már a harmadik elkezdett bejegyzés és a fene se tudja hanyadik visszatörölt és újraírt bekezdés, úgyhogy nem erőlködöm tovább a fogalmazással, meguntam gépelést, inkább gyorsan leírom néhány rövid és érthető mondatban, miről van szó.
Feláll. Ugyan most, ebben a pillanatban konkrétan épp nem duzzad és merevedik semmi se, hanem csak úgy lelkileg áll fel. Legszívesebben ököllel csapkodnám a falat... ja, nem, mert legszívesebben persze azt venném, ha megkaphatnám azt, akire épp vágyom és itt jön baj, mert ez mindig más és más és más.
Akire épp gondolok, akivel épp beszélek, akinek a levelét olvasom vagy akit csak úgy meglátok. Aki volt, aki van, aki lesz, aki sosem volt és aki sosem lesz. Tombol és rombol bennem a tehetetlen és dühös vágy, meg akarom dugni a világot. Mindenkit. Téged is.
Nehéz, de szórakoztató érzés ez, ám mégis véget kell neki vetnem, ez így nem maradhat, emberek között dolgozom, nem nézhetek mindenkire úgy, mint egy bagzó macska, vérbe forgó szemekkel és vészt jóslóan hörögve, így tennem kell valamit, ami gyorsan és hatékonyan oldja meg ezt a problémát legalább egy időre.
Úgyhogy csak azt szerettem volna mondani: megyek önkielégíteni.
Az embernek tévézés közben támadnak a legmagvasabb gondolatai, ezt nyilván mindenki tudja, mindenkivel így van, ezért nem meglepő, úgy jártam tegnap én is, hogy gyanútlanul néztem a teniszezést a tévében és hirtelen megvilágosodtam.
Arra döbbentem rá, hogy mostanában egy nagyon kicsi, épp csak matematikailag kimutatható mértékű kivételt kivéve minden teniszezőnő gyönyörű. És hogy hogy is van ez? Létezik valami miszikus összefüggés a teniszezési képesség és a lányok külseje között? Esetleg tényleg működik az a műszakiiskolás közhely, amit a szakmunkásképzőtől az egytemig minden okató oly' nagy kedvvel mondogat a tanulóifjúság okulására, hogy: ami szép, az jó és ami jó, az szép? Mert azt természetesen fel sem merem tételezni, hogy a talán főleg férfiakból álló teniszedzői állomány sokkal szívesebben, nagyobb odaadással foglalkoznik a mutatósabb teniszcsillag aspiránsokkal, mint a kevéssé látványosakkal.....illetve persze hazudok, mert pontosan ezt gondolom.
Úgyhogy tegnap este kb. kilenc óra tiz perc óta meggyőződésem, hogy akár kimondva, akár kimondatlanul, de valahogy "leválogatódnak" a pályán, tévében, reklámban jobban mutató lányok. A tenisz egy elegáns sport, van neki egyfajat elit jellege, ez tagadhatatlan, ez talán még jobban elősegíti a kiválasztódási folyamatot, mert hogy is nézne már ki Wimbledon zöld gyepén egy, khm, közepes lány. Őt nézve még a méregdrága eper sem esne olyan jól...
De ezen nem bánkódom, bánkódjanak a mérsékelten szép teniszezőlányok, én addig minden lelkiismertfurdalás nélkül bámulom majd a tévében az izgalomtól és a fizikai megterheléstől erotikusan kipirult, lihegő, pihegő, erősen koncentráló, felháborodottan mutogató vagy épp boldogan a levegőbe boxoló és egytől egyig gyönyörű sportolónőket.
Ha már így szóba került a sport, meg kell még említsem a röplabdát, ami ugyan kevésbé jól ellátott kifejezetten nagyon szép lányokkal, mint a tenisz, de ezt a férfiak egyik legkedvesebb szabadidős tevékenységét, a seggbámulást maximális mértékben támogató mezük bőven kompenzálja. Már ha az embert nem ijeszti el a tudat, ahogy annak a sportosan formás, finom popsinak a gazdája van vagy 190 cm magas, esetleg kicsit több is. A stradröplabdát meg már sem említem, az szinte nem is sport, csak látványos körítés a fürdőbugyis fenekek önfeledt és sokáig tartó bámulásához.... biztos vagyok benne, hogy egy férfi találta fel.
Megmelítem viszont nő kézilabdát, nekik ugyan messze nem annyira nézelődés-barát a szerelésük, viszont abban az öldöklő küzdelemben, amivé perceken belül majd' minden meccs válik, van valami végtelenül és lenyűgözően erotikus.
De, hogy visszakanyarodjak az elejére és ne vesszek el a mindenféle hatást kiváltani képes sportok hosszas felsorolásában, a vezető helyet még mindig a teniszezőlányok foglalják el, őket óraszám tudnám nézni, persze szoktam is. Primitív a hasonlat és tudom, hogy ők nem azért pirulnak ki és nem azért lihegnek, nem azért izzadnak, nem azért keményedik a mellbimbójuk, nem azért látszik az arcukon valamiféle földöntúli kifejezés, de mégis -nem tehetek róla- engem nagyon, nagyon emlékeztetnetnek arra az állapotra, ahogy a nőket legjobban szeretem (hm, vagyis szeretném) látni.
Igen, a szex jut róluk az eszembe.
Mondjuk sok minden másról is. Pl más is úgy érzi, hogy múlt hét csütörtök mintha megveszett volna és csak mereszti a szemét, meg még ki tudja micsodáját és vágyakozik, meg bizsereg, meg akar és kíván és áááá......?
Ha egyébként adnék címeket a bejegyzéseknek, akkor a mait úgy nevezném el: Óda a zöld tangához. Vagy kicsit kevésbé nagyképűsködve, mert azért az óda mégiscsak költészet, komoly dolog, legyen inkább: Mese a zöld tangáról (és sajnos nem arról, aki viselte).
Sokakkal ellentétben én egyáltalán nem vagyok ellenére sem a bizonyos mozdulatoktól, testhelyzetektől centiket lecsúszó nadrágoknak, sem az átsejlő mellbimbóknak, de még a tevepata néven elhíresült jelenségről sem az jut eszembe, húdeciki. Sőt, nekem kifejezetten be tudja aranyozni a napom egy-egy váratlanul felbukkanó, ám annál lenyűgözőbb részlet, tudom, bunkóság, de ilyenkor egyszerűen nem tudok nem bámulni, szemet mereszteni, aztán pedig képtelen vagyok nem hosszasan a látottakon gondolkodni. Nem, a gondolkodni nem jó szó, mert ilyen természtesen még véletlenül sem történik, csupán annyi, hogy forgatom, elemezgetem magamban a látványt és próbálom továbbképzelni. Így lesz a puha anyagot alig észlelhetően megemelő keményebb bimbóból a kezem és a szám alatt tovasikló, bársonyos bőrű gyönyörű, ruganyos mell, vagy a deréktájt látszó fél centinyi bugyiból az orrom előtt illatozó, természetesen csak és kizárólag rám váró, értem nedves punci.
Így csinálok a piciny élménybolhából nagy vágyelefántot, ezzel teszem sokszor nehézzé, de még többször nagyon szórakoztatóvá a saját életem. De mi történik akkor, ha az élmény nem bolhányi, hanem tíz kerek órán át kell nézzek egy olyan gyönyörű popsit, amilyet még rajzolni sem tudnék, és ami egyébként közvetlenül közép-kelet-európa legizgalmasabb csipője alatt található és amiről a gazdája majd' minden mozdulatára legalább tíz centit, ha nem többet csúszik le a nadrág, így téve láthatóvá a fentebb emlegett zöld ruhadarabot, nem beszélve az izgalmas mértéket jóval meghaladó mennyiségű csupasz bőrfelületről?
Természetesen semmi. Sajnos semmi.
Pedig.... pedig csak ki kell volna nyújtanom a kezem, hogy máris érezhessem a tenyerem alatt a popsija meleg bőrét.... pedig csak oda kellett volna nyúlnom, hogy a zöld tanga puha pamutját játékosan megmarkolva közelebb húzzam magamhoz.... pedig..... pedig.... izgalmas pedigek ezek, bőséges alapanyagot szolgáltatnak több belső pornófilmhez is.
Meg egyébként is, mit az hogy kell nézzek? Természetsen semmit nem kell, nem kötelező, sőt. Viszont, ha egyszer csúszik és zöldlik és csupasz, majd felrántja, de hamarosan újra csúszik és megint zöldlik és természetesen csupasz is, olyan mértékű önuralomra és akaraterőre lett volna szükségem ahhoz, hogy tíz órából minimum nettó egyet ne ennek az eseménysorozatnak csodálásával töltsek, amivel soha nem rendelkeztem.
Gyenge vagyok, egy ilyen látványak nem tudok ellenállni, de az is az igazsághoz tartozik, nem is küzdöttem ellene teljes erővel.
Amúgy több volt az, mint nettó egy, főleg az utolsó pár óra telt ilyen, khm, aktívan rácsodálkozós hangulatban, amikor a munka nagyobb részét elvégezve már csak arra vártunk, teljen az idő, mehessünk haza végre. Ő, a zöld tanga izgató gazdája, ült egy széken, egyenes derékkal előrehajolva és egy laptopot macerált átéltlen, játszott, én meg tőle balra, de kicsit mögötte... ójaj!
Az a szép, íves és pont a megfelelő mértékben, buján széles csípő, a csábítóan kerek fenekéről egyáltalán nem kicsit lecsúszott nadrág és a zöld tanga... ahogy a vékonyodó anyag bebújt a popsija közé... és ahogy képzeletben követtem a láthatólag kényelmesen puha anyagot a belsőbb, melegebb és izgalmasabb tájak felé....
Előbb a derékrésztől elválva keskenyedni kezdett, majd egészen elvékonyodva eltűnt, szinte láthatatlanná vált a -jaj, de csúnya szó- farpofák között, hogy megcsodálhatóvá tegye popsijának bőrét, amit szinte fájt, hogy nem értinhettem meg, csupán nézhettem és bámulhattam összeszorított állkapoccsal. Majd sietve áthaladt popsija édes lukacskája felett, hogy kicsit szélesedni kezdve rásimuljon a nagyajkai puhán duzzad halmaira, körbeölelve, de ugyanakkor csábítóan ki is rajzolva őket és a közöttük látszó, örjítően zárt, ám mégis sokat igérő hasadékot. Ennek a nagy jelentőségű területnek az elképzelésével hosszasabban lekötöttem magam, többször visszatérem ide, mert innen előrefelé továbbhaladva már kevés fontos látnivaló várt rám, vagy is képzeletemre, csupán a nagymértékű szélesedésbe kezdő zöld anyag és az alatta játékosan göndörödő szőrszálak vagy épp a puhán csupasz bőr képzelt látványa kötött le pár percre.
Aztán véget ért a képzelődés, véget ért a munkaidőnk és hazamentünk, ő vitte a zöld tangát, én pedig már-már fájó, zúgó bizsergést a farkamban, a gyomromban, a lábaimban, és főleg: az agyamban.
Levelezős rovat következik, mert a tavasz még tavaszabbá válik és bizsergés még jobban bizserget, ha egy amúgy szinte teljesen ártatlan kérdésre olyan válaszlevelet kap az ember fia, mint ami lentebb olvasható. Az biztos, hogy az ízlésünk nagyon hasonló, ilyesmit mind kapni, mind adni nagyon kellemes szabadidős tevékenység, csak azt sajnálom, nem rám gondolt fogalmazás közben a kedves levélíró, mert ha az elején még reménykedhettem volna is, a szájba szinte be sem férős résznél világossá vált számomra, ez nem én vagyok.
(A levél az írója engedélyével került ide)
A világ egyik legjobb dolga valakihez hozzásimulni és megérezni, hogy áll miattad a farka. A másik legjobb, kiszedni az álló farkat a nadrágból, és kézbe venni! Aztán utána sokáig minden féle mozdulattal, simítással, szorosabban, lágyabban simogatni, közben a tulajdonosának a szájába dugni a nyelvedet, a fülét harapdálni, vagy a mellbimbóját círogatni, amíg a farok végén kis cseppek nem lesznek, amit utána a szádba vehetsz és lenyalogathatsz, miközben tovább masszírozod a kezeddel. Az meg aztán már tényleg semmihez sem fogható, amikor a te simogatásodtól és módszeres szájjal kényeztetésedtől egyszer csak akkorára nő, hogy már szinte be se fér a szádba, küzdesz vele, de nincs az az isten, hogy abbahagyd, mert akkor még a legjobb része hátra van, amikor megérzed a szádban a sperma ízét! Huhhh, bakker, de lenne kedvem most ezt csinálni! :D
Ugyan ezt már leírtam a blogban, nem is egyszer, mert leírni legalább annyira szertem, mint csinálni, de egyrészt sosem árt újra átvenni, másrészt ez talán kicsit más stílusú beszámoló, lévén nem blogbejegyzésként, hanem levélként született, ezért vannak benne olyan elemek is, amiket amúgy kerülök, pl szmájli. Jóvan, legyen, leírom, bár az, hogy "szoktuk" kicsit túlzás, olyan sok alkalom eddig nem volt, de még talán lesz:)
Az előzményket ismered, időpont egyeztetés, stb, úgyhogy ezt átugrom utólagos engedelmeddel, és kezdem ott, hogy itt várom illatosan, felkészülve a munkaidő vége után általában fél-háromnegyed órával, hogy tuti mindenki lelépjen addira, mire jön:) Nagyon izgalmas ám ez az idő, amíg itt ülök magamban és várom, hogy érkezzen... aztán persze jön, kopog, belép, kezet fogunk, mint a komoly emberek, ha talákoznak, meg beszélünk is valamit, de azt sosem figyelem, hogy mit, csak úgy mondunk pár mondatot, úgysem beszélgetni jöttük össze, de a teljes csend olyan izé lenne.
Aztán bezárom az ajtót és ilyenkor többnyire azt mondom, hogy késő, már nem tudsz megszökni és asszem még vigyorgok is hozzá. Ez elsőre sem lehetett vicces, nem is azért mondogatom, hanem mert szeretem mondani:)
Aztán elidulunk az alsó szintre, az a helyünk, ő ragaszkodik hozzá, mintha szeretné minél védettebben érezni magát és erre a föld alá bújva van a legjobb lehetősége, nekem a cég bármilyen más része megfelelne, sőt, inkább mennék az emeletre, de nem vitatkozom.
Nem hiszem, hogy meglepő lenne, de nekem ekkor már bizony áll és nedves és amit csak el tudsz képzelni, ilyenkor már csak farkára szoktam gondolni. Hm... az arcát talán most sem tudnám egészen pontosan felidézni, de a farkát szinte látom magam előtt. Nyamm, hogy úgy mondjam:)
Aztán lent egy újabb kör értelmetlen beszélgetés valamiről, ami senkit sem érdekel, aztán kezdődik. Igen, így: kezdődik. Nem én kezdem meg nem ő, hanem csak úgy elkezdődik azzal, hogy közel lépünk egymáshoz. A legutóbb én voltam a gyorsabb és izgatottan rámarkoltam a farkára... de szeretném most is ezt tenni, jaj!
Ugyancsak legutóbb egy pillanatig úgy éreztem, meg akarom és meg fogom csókolni, de aztán ez elmaradt, helyette vad övcsat csatolásba, gomb gombolásba és zipzár lehúzásba kezdtem, majd az alsónadrág és végre ott volt a kezemben.
Nem túl nagy farka van, de olyan, khm, éééédes:)
Görbe kicsit és finom és annyira szeretem a rugalmassagát, a melegét, ahogy a belesimul tenyerembe, meg ahogy mozog a fitymája a piciny, de annál cukibb makkján. Nagyon nedves szokott lenni, már a tenyeremen érzem, ahogy összeken és csúszós lesz tőle a kezem, de nem igazán szoktam ezzel az időt tölteni, jobban szeretem a számban, mint a kezemben, legalábbis elsőre, úgyhogy gyorsan le szoktam térdelni.
Ekkor ő leveszi cipőjét, a nadrágját, sőt, tulajdonképpen ha belegondolok, mindent, szeret levetkőzni, én nem annyira. Szép teste van. Tudod, mit szeretek a legjobban, azt a lapos, kemény és szőrös hasát... hmm... nagyon jó nekitámasztani a tenyerem a lélegzete ütemére emelkedő és süllyedő hasfalának... meg a combjai! Azokat is nagyon szeretem fogni, markolni... egyszer, majd ha nem lesz annyira sietős, feltétlen körbe kell tanulmányoznom őt, megtapogatnom, felfedeznem, csakhogy sietni szokott, megy a vonat.
Nade vissza a térdelésre. Így, ahogy elképezelm magam biztos fura látvány lehetek, amit a farkát markolva ott térdelek, de csinálni annyira jó! Meg szoktam kicsit mozgatni azt az édes farkát, hogy lássam, tudod, van kalapja, nincs kalapja.. olyan szépen siklik hátra fitymája, izgalmas és izgató látvány, majd az egyik nincs kalapja periodusban, hmmm, már bent is van a számban.
Na, ez az igazi élvezet... a szó klasszikus értelmében egyáltalán nincs jó íze, talán, ha nem arról lenne szó, amiről szó van, azt mondanám, kellemetlen, kicsit kesernyés, szappan vagy tusfürdőízzel keverdve, de mivel ez egy nekem és értem merev farok, mégiscsak úgy érzem, hogy finom, nagyon finom.... tényleg az! És az állaga.... azt hiszem, nem kell magyarázzam azt a hőt sugárzó, ruganyos, de mégis kemény érzetet, amit a szádba hatoló farok kelt... ójaj, de jó, mennyire finom érzés cuppogni rajta, szopogatni, nyalogatni vagy épp veszélyesen, öklendeztéshatárig engedni magamba.
Aztán egyszercsak fogja magát, és úgy dönt, most ő jön és visszavonja, elveszi magát tőlem és most ő következik az övcsattal, gombbal, zipzárral folytatott heroikus küzdelemben, aminek a bokámra tolt nadrág és boxer lesz a vége. Én nem vagyok annyira híve a nagy vetkőzésnek, főleg mert az én hasam messze nem olyan lapos, mint az övé, sőt:), így én többnyire maradok is ebben a félárbócra eresztett állapotban.
Na de farkam nincs ám félárbócon! Alig várja már azt az izgalmat, ahogy keze köréfonódik, és azt még annál is jobban várja, hogy az a finom szája fogadja be a nyálas melegbe.... a legutóbb, bevallom férfiasan, nem igazán bíirtam sokáig, asszem még egyszer én kerültem a térdeplő szerepében, ő meg egy széken ült fél fenékkel, aztán viszonylag gyorsan megint a szájában érezhettem magam.
Azt mondta, most semmi nem számít, csak az, hogy engem "elküldjön". Igyekezett is nagyon, talán kicsit túlságosan is nagyon, fájt, ahogy erősen szívta és markolta, de mikor szóltam neki, hogy finomabban, hirtelen valami olyanra váltott, amiről bátran ki merem jelenteni, egészen közel volt a tökéleteshez.... nem is kellett sokáig dolgoznia.. csak álltam, kezem hol a fejére, hol hátra tettem, hol meg csak úgy lenget tehetetlenül, mikor megérzetem AZT.
Biztos ismered ezt az érzést. Vagy ez még nem is érzés, csak annak a biztos tudata, hogy ebből nagyon gyorsan érzés lesz... csak halkan, diszkréten, alig hallhatóan cuppogva tette a dolgát és már tudtam, hogy ha így megy tovább, hamarosan a szájába fogok élvezni.
Aztán megtörtént.... tulajdonképpen némiképp váratlanul is, mert egyik pillanatban még csak állok a közelgő vég tudatával, majd a következőben ökölbe szorult kézzel ejakulálok bele a szájába! Nagyon, nagyon finom volt és az is, gyönyörű látvány volt, ahogy kipirult arccal felbukkant előttem és olyanokat mondott, hogy : húúú, basszus, aztkurva, ahogy lüktetett, azta, de finom volt...
Valamit én is mondhattam válaszul, meg vigyorogtam is, ebben biztos vagyok, de az ilyen nem annyira fontos jelentek pontos menetét el szoktam felejteni, mert a következő emlékem az, hogy ő újra egy széken, most egy másikon, én meg az arcát és farkát felváltva figyelve azon igyekszem, hogy minél hamarabb és minél jobban jó legyen neki. Egész más az arca ilyenkor és meg szokta emelni a csípőjét, kifeszül, mint egy íj és együtt mozog a kezemmel.
Aztán a vég közeledtével egyre hangosabban nyög és zihál, még beszélni is szokott valamiket, de kit érdekel, mit, amikor ott a kezemben az az édes kis görbe farka és tudom, hogy nemsoká élvezi fog.
Aztán élvez!
Huhh... mennyire szeretem látni, ahogy előbukkan, előfröccsen a spermája. Általában sűrű és nem repül, csak úgy felbugyog és szinte rögtön lefolyik a kezemre, de ez nagyszerű látvány, nagyszerű érzés!
Valakinek örömet adni és végignézni a gyönyör kínját rajta, az valami fantaszikus, azt hiszem, ebben megegyezhetünk.
Innen már semmi érdekes nincs, meg szoktuk beszélni az átélteket, öltözünk, takarítunk, kikísérem, megköszönöm neki, hogy jött és ennyi.
Hát igen, ennyi, nagyjából így megy ez, de mehetne (jöhetne) sűrűbben is. Tudom, rajtam múlik nagyrészt, nem rajta..... na, de ez nem ide tartozik.
Ment előttem és olyan volt, amire, vagyis pontosabban: amilyenre korábban, mikor még fiatal voltam, nem pazaroltam többet egy gyors pillantásnál, de most le sem tudtam róla venni a szemem! Nem csak nézem, szinte az egész testemmel figyeltem, ahogy járása ütemére mozog és hullámzik a tömény és puha, markolnivaló hús.
Nagyon, de tényleg nagyon szerettem volna érezni, ahogy az a csodás és puha fenék hagyja magát markolni, engedni magát fogni, ahogy izgató hússal telik meg mind a két kezem. De még ennél is jobban szerettem volna segíteni rajta, megszabadítani a látszólag is igen szűkös börtönből, kiengedni a nadrág kegyetlen fogságából, hogy teljes terjedelmében csodálhassam, markolhassam, haraphassam, érzehessem, hogy az enyém legyen. Hogy az izgatóan mértes kiindulópontról az egész csábítóan puha testet körbe kalandozhassam, kezem befúrhassam a farpofák közé, hogy kutakodó ujjaim a finom puhaság között valam még finomabbat és még puhábbat, a nedvesen, lucskosan csak rám várakozó puncit találhassák, miközben másik a kezem a csupasz húst, a meztelenséget markolja, ahol éri.
Gondolom azért nem meglepő, hogy -sajnos- semmi ilyen nem történt, ezek csak rövid részletek abból, az ennél lényegesen hosszabb belső pornófimból, amit az alatt a pár perc alatt vetítettem magamnak, míg a csábítóan hulámzó popsi után volt szerencsém haladni, még mielőtt elválasztott volna minket a kegyetlen élet, őt jobbra vitte tovább a gazdája, nekem meg balra kellett fordulnom.
Korábban még csak kérdeztem magamtól, de ma már majdnem teljesen biztos vagyok benne, ez a korral jár. Egyre jobban tetszenek a puha és párnás részek, egyre inkább hajt a vágy, hogy belevesszek, elmerüljek a hús őrületében. A jelentőségteljes popsik, párnányi mellek, a széles csípő és puha has világa vonz, a zsír búja varázsa csábít.
Az a nőies puhaság, amibe el kell veszni, amiért meg kell bolondulni és ami szüntelen markolásra, harapásra kényszerít. A párnás puncik, izzadságtól sikamos, kipirult bőr, a fülledt és meleg hús izgat. Ahogy markolnám, fognám és úgy érzeném, soha el sem akarom engedni azokat a mértes melleket, boldogan érzeném tömegük és puhaságuk, miközben merev farkam a gazdájuk forró leheletű szájába hatolna, nedvesen türelmetlen makkom a szájpadlás és a nyelv közé szorítva úgy érezné, ott és csakis ott akar lenni ezentúl mindig, de legalábbis addig biztos, míg a hús örülte bele nem kerget a reszkető és lüktető orgazmusba.
De finom is volna.... jaj nekem... vagy belevetni magam az illatozó és finom, izgató zsírpárnákkal kibélelt punciba, falni és nyalni, nyálasan és cuppogva élvezni a rejtett, rózsaszín részek izgalmas simaságát, az izgalom nedvének semmihez sem fogható ízét és kutatni, keresni a pajzán redők között azt édesen picike kis dudorocsák, és ha megvan, imádni, szeretni és annyit kéjt adni neki, míg a gazdája combjával a fejem nem szorítja, ahogy a testét ellepi a hullámzó, ziháló, izmokat görcsbe rántó kéj.
Nem akarom tudni és nem akarom érteni, mivégre ez a hirtelen született lelkesedés a puha test iránt és az sem érdekel, meddig tart, nekem elég annyi, hogy vágyom, nagyon vágyom rá. Nincs izgalmasabb érzés a vágyakozásnál, ilyenkor az egész testem akár napokig szüntelen vibrál és bizsereg, egy-egy vágyott nő megjelenése sunyin támadó, aljasul leküzdhetelen merevedést okoz, és minden annyira izgalmas és más.
Az eszemmel tudom, hogy nem, nem lesz meg ő sem, és ő sem, hisz' csak látom őket menni az utcán vagy bejönni ide, de a tetsem ezzel nincs tisztába. A testem minden egyes alkalommal úgy készül, hogy most lesz valami, most megkapja, mire vár és amire vágyik, és ez remek érzés.
Mondtam már többször: mint a drog, egy másfajta, vágyakozó tudatállapot.
Örülök, hogy megint ilyen vagyok.
Ma nagyon Theo bácsi vagyok. Tudjátok, aki az Amarcordban ordibál a fa tetjéről, hogy "nőt akarok, nőt akarok, de azonnal". Én persze nem másztam fára, de még csak nem is ordibálok, fura is lenne mind a kettő ezen környéken, ahol kevéssé szoktak a bolondok jelenlétéhez, meg talán felesleges is, a zajban úgysem hallaná senki, egyszerűen csak úgy érzem magam, mint aki ezt teszi. Éhes tekintettel bámulok mindenkit, néha el-elmélázok, felidézem a közelebbi és távolabbi múlt máig bizsergető emlékeit és feszengek, ha a múltba révedés testi jeleket is kezd produkálni, miközben folyamatosan befelé üvöltök a vágytól. Tavasz van, na. Azért persze nem volt ám olyan zökkenőmentes és egyszerű sem, mint ahogy az előző bejegyzésben még magammal is igyekeztem elhitetni, mert hiába volt jó, hiába tetszett és hiába írtam róla egy nem túl jól sikerült lelkendezős bejegyzést, be kell valljam, valahol, nem is annyira hátul és mélyen, ott motoszkál bennem, hogy ez azért valahogy mégsem helyes. Oscar Wilde, aki azért végképp nem az, akire hivatkozni lehetne, mint az épp aktuális társadalmi viszonyoknak megfelelő erkölcs szerinti élet szószólója, azt mondta: a legegyszerűbb, ha az ember semmi olyat nem tesz, amiről nem szívesen cseveg vacsora közben. Ezt vagy nem gondolta igazán komolyan vagy nagyon szórakoztató lehetett a társaságában egy-egy baráti vacsora, de végülis mindegy, mert valójában igaza van. Igen, tényleg így volna a legegyszerűbb, ha nem volnának a fránya hajlamok, vágyak. Ennek egyébként ő -velem ellentétben, aki csak a blogomban nyígok, panaszkodom- komolyan meg is fizette az árát. De talán én is meg fogom, ha nem is letöltendő börtönbüntetés formájában, hanem most már végig ott lesz bennem ez a kis kellemetlen, khm, bocsánat, mellékíz. Tettem valami, amit élveztem, imádtam és egészen biztos vagyok benne, hogy amint lehetőségem lesz rá, újra meg fogom tenni, de ugyanakkor azt is tudom, hogy ismerőseim jelentős része ezért a tettemért elítélne és talán többé szóba sem állna velem. Más részük biztos nagyon tisztelne ugyanezért, vagy legalábbis megértene, de ez engem nem igazán vigasztal, meg egyébkét sem szándékszom senkit azzal a kijelentéssel sokkolni, hogy képzelt, szoktam farkakat szopni és legutóbb kipróbáltam, milyen, mikor -majdnem- a számba élvez valaki és jó! Mikor legutóbb kocsmázni voltam egy régi barátommal, kicsit aggódtam is, szóba ne kerüljön ez a téma, mert még a régi barátságunk tiszteletére megörvendeztetem valami olyan kijelentéssel, amit később megbánok, és ami hosszan tartó zavart pislogást vált ki belőle, de szerencsére nem esett szó szexről, homoszexről meg végképp nem, hacsak azt nem számítom bele, hogy én egyszer azt mondtam "milyen buzi tömeg van itt". Egyszóval kicsit küzdenem kell magammal, mert bár ugyan a tényleges reakciókkal nem néztem még szembe és remélem nem is fogok, mégis érzek valami, amit nevezzünk egyszerűen úgy, a társadalom némán helytelenítő tekintete. Tudom, hogy nem a társaldalom tekintete az, mert nincs neki olyan, csak nekem kell még elszámolnom magammal, tisztáznom kell a belső viszonyaimat, szembe kell nézzek azzal, hogy nem az vagyok, akinek harmincsok évig képzeletem magam. Mert a történtek fényében teljességel biztos: nem vagyok heteroszexuális. Mondjuk homoszexuális sem és egyelőre nem tudom eldönteni, ez most könnyebbség vagy épp nehezített pálya. Hajlok rá, teljesen buzinak lenni egyrészt könnyebb, másrészt sokkal több szembenéznivaló keletkezik általa, viszont mikor ezek megvoltak, legalább tiszta sor, egyértelmű helyzet. Azért persze van ám jó oldala ennek az ügynek, amellett, hogy tényleg jól éreztem magam eddig minden egyes farok közelében, mert hadd menőzzek, már kettő is volt, picit olyan érzésem is van, mint a szűzességem elvesztése után. Megyek az utcán, nézem az embereket és valahogy olyan, mintha több lennék náluk, tettem valamit, amit ők nem. Ami nem igaz, sima önbecsapás, mert egyrészt ettől nem lettem több, legfeljebb tapasztaltabb, másrészt ki tudja, ők miken vannak már túl, amire én még csak gondolni sem szoktam. De ennek ellenére mikor ránézek valakire néha tényleg mintha azt gondolnám magamba: én már szoptam farkat, nyenyenyeee.... Ami legfurcsább, ez a fajta gyerekes öröm, ami szerencsére nem múlik, nem zárja ki a bejegyzés elején emlegetetett rossz érzést a társadalom elvárásainak nem megfelelő cselekedetet illetően. Furcsa, na. De legalább történik valami, hehe. |
