A tények unalmasak, az egyszerű tényközlés meg aztán végképp az, bezzeg a fantázia, a képzelet! Nem tudok másik olyan körülményt mondani, mikor az ember fia és lánya annyira őszinte lenne magához, mint mikor elengedi a szexuális fantáziáját, hadd menjem, amerre kedve támad, és az csak száll, repül és megmutatja mindazt, amit a tulajdonosa habozás nélkül megtenne a legszívesebben, de a körülmények, vagy épp saját maga, megakadályozza ebben.

Ez talán nem baj, sőt biztos vagyok benne, hogy nagyon jól van ez így, elég csak a saját legbelsőbb vágyaimra gondolnom, máris egy igen ütős bizonyítékkal rendelkezem arról, mennyire borzalmas lenne az a világ, amiben mindenki azt teheti, amire csak tényleg vágyik. Nem azért, mert ennyire horrorisztikus vágyaim lennénk, (csak zárójelben, néha azért vannak, de egészen biztos vagyok benne, mindenki másnak is), inkább azért, mert a fantziám világában semmi nem tűr halaszást, minden és mindenki azonnal kell és rögtön. Most. A fantázivilágomban, az én kis belső rejtekemben az embereket csupán mutatós, sokféleképpen felhasználható, saját akarat nélküli lényeknek képzelem.

De ez csupa, csupa természetes és magától értetődő dolog, így van ez a te álmaidban és vágyaidban és a tiedben meg a tiedben is. Mindenkiében.

Viszont ami néha nehezen megy, az a szembenézés. Mikor valami oknál fogva úgy határoz az ember, valóra váltja egy vágyát. Egyrészt na de melyiket, annyi van, másrészt mennyire hajlandó ezért kibújni abból a gúnyából, amit az embertársainak való megfelelés kényszere és társadalom elvárásai húztak rá. Mennyire hajlandó kiengedni magából azt, aki ott a legmélyen lakik, és aki esetleg erőszakos vagy épp azt szeretné, ha ütnék és vágnák őt, furcsaságokat szeretne tenni vagy épp teljesen természetes tetteket hajtana végre, de érdekes körülmények között vagy vagy vagy... a képzelet határtan. A szexuáis képzelet nem annyira, mert ha más nem is, az anatómia gátat szab a szabad szárnyalásnak, de azért a lehetőségek száma így is meglehetős.

Szerénytelenség vagy egyszerű hülyeség, akkor is azt gondolom, bátor vagyok, mikor megpróbálok a lehetőségeimhez mérten őszinte lenni magamhoz, ha máshol nem is legalább ebben a blogban, és igyekszem legalább a szexuális vágyaimmal elszámolni magam előtt.

Ezzel vissza is kanyarodhatnék a tegnapi bejegyzésemhez, melyben olyat írtam, hogy iszom a levét. Ezt kifejezést természetesen már rögtön azután, hogy legépeltem, szexuális tartalommal tölöttem fel és felötlött bennem egy jóval korábbi írásom, amiben a vágyaim egy sajátos területéről számoltam be.

Igen, ha őszinte szereték lenni -az szeretnék-, akkor tegnap, ha lehetőségem lett volna választani, nem biztos, hogy el tudtam volna dönteni, fiúval szeretnék inkább próbálkozni, erős volt bennem a szexuális vággyal vegyes kíváncsiság, vagy a jól bevált és begyakorolt módszer szerint eljárva a lány mellett határoznék-e.

Kicsit a saját nemem felé billenti a mérleg nyelvét az ismeretlen megismerése iránti, mostanában gyakran fel-fel bukkanó vágy. Érdekel.

Annyiban nem változott a legutóbbi ezzel a témával foglalkozó bejegyzésem óta a helyzet, hogy még mindig bizonytalan vagyok, a valós világban, az igazi életben, mikor nem a blog nagyjábóli névtelensége mögé rejtőzve, hanem önmagamat teljes mértékben vállalva kellene döntés hoznom, nem futamodnék-e meg.

Ez nem is bizonytalanság, inkább félelem, mert egyértelmű kudarcként élném meg, ha elfutnék a lehetőség elől.

De talán magát az esemény megtörténtét is kudarcként élném meg.

Nem tudom.

Nyilvánvaló a megoldás, ki kell próbálni, legalább meglapozott véleményem lehete a pénisz ízéről és fogásáról, és ez is valami.

Mivel hetedszerre sem sikerült összehoznom egy olyan bejegyzést, amire azt mondanám, mehet a webre, inkább az egyszerű tényközlésre szorítkozom, még akkor is, ha a közlendőm se nem érdekes, se nem meglepő, ráadásul egészen biztos vagyok benne, csak nekem fontos.

Mert arról van szó, hogy feláll. Mármint a farkam természetesen.

Nem állandóan, de meglehetős rendszerességgel feltámad bennem a vágy, ami nyomban, hogy úgy mondjam testet is ölt. Természetesen én vagyok az oka, hogy most ilyen állapotba kell a munkahelyemen üldögéljek, tegnap este objektív okok miatt nem jutottam hozzá a társas élvezethez, az önkielégítésbe pedig belefogtam úgyan, de nem ízlett, így inkább félbehagytam magam, ilyen is van.

Ennek iszom ma a levét.

Számtalanszor megígértettem már magammal, hogy a vágyaimmal, szexualitásommal összefüggő történéséket nem próbálom mindenáron megérteni, mert teljesen értelmetlen és sehová nem vezető időtöltés azon gondolkodnom, valamit vagy valakit miért igen vagy épp miért nem kívánok nagyon, de úgy látszik, hiába.

Az előbb is, miután elmúlt a merevedésem, azon kaptam magam, hogy próbálom megfejteni, mi ez a hirtelen jött és igen heves testi vonzalom a sacc negyvenes, koraötvenes asszonyok iránt, akinek a korral a nőiességük nem fakulni, épp ellenkezőleg, kivirulni látszik. Erre a másodvirágzásra ők még rá is játszanak, mert talán minél kevesebb és kevésbé megmutatnivaló akad, azt, amire még büszkék lehetnek, igyekszenek a lehető legjobban kihangsúlyozni, általában teljes sikerrel.

Hát persze, hogy a mellek, a gyönyörű asszonyi mellek, a sokat látott és sokat tapasztalt anyányi keblek azok, amikért annyira rajongok és amikért érdemes élni. Talán halni is.

De nem csak a melleik tetszenek, az egész lényük olyan melegséget és mély szexualitást sugároz, amilyet a fitalabbaknál nyomokban sem tapasztalani. Nem kell tenniük semmit, elég ha a közelembe jönnek és a siker garantált, a legtöbb esetben, mint az előbb is, alig leplezhető merevedés és kipirult arc hirdeti, felébredt bennem a vágy.

És a szemük... a szemük olyan, mintha egy sötétvörösen izzó, hamvadásnak induló tűzbe néznék, ami már nem lobog, nem éget, és csak alig perzsel, de a legalján ott a forró vágy.

Ha ez nem volna elég, azokban az esetekben, mikor dolgom akadt nálam idősebb asszonyokkal, sajnos nem sok ilyen volt, beigazolódtak azok az állítások, amik mindig elhangzanak, mikor szóbakerülnek a hervadásukban is gyönyörű, középkorú nők. Testük elveszett rugalmasságát és feszességét, fiatalaságuk elmúlását olyan tűzzel, odaadással és annyi kedvességgel ellensúlyozzák, hogy a férfiember nem tehet mást, elolvad a karjaikban.

Az akaratlan töprengésem alatt arra jutottam, ez lehet a kulcs, az elolvadás vagy inkább: felolvadás. Egy asszony, egy érett nő a férfi számára valószínűleg nem lehet más, még akkor is, ha a vonzódása a szexuálitáson keresztül felejződki ki, mint egy anya. Az anya. A biztonság, a melegség, akihez oda lehet bújni, akiben el lehet rejtőzni, aki megvéd, megvigasztal, aki szeret és akivel minden tekintetben jó lenni. És aki magát is odaadja, ha ezzel örömet okoz.

Fokozottan érvényes ez talán azokra a férfiakra, és anélkül, hogy ebbe mélyebben belemennék, bevallom, ilyen vagyok én is, akiknek a saját anyjukkal problémás a viszonyuk, esetleg részben vagy teljesen anya nélkül nőttek fel.

Mindenestre megpróbálom nem azt hinni, az anyakeresés állítja fel a farkam, mert egyrészt nem vagyok pszichológus, így a talán feltételezésem minden alapot nélkülöz, másrészt kicsit zavar is ez a gondolat. Jobban tetszik az a megközelítés, miszerint egyszerűen és magyarázat nélkül: felizgatnak az érettségükben is kívánatos nők.

Talán minden megyeszékhelyen van egy nagyon magas épület, általában ott, ahol a legkevésbé illik bele a városképbe, mondjuk a kétszintes házak között vezető sétálóutca közepén vagy hasonló lehetetlen helyeken. Ezek általában csúnya és jellegtelen, vagy épp jellegzetesen ritka ronda épületek. Egy ilyenben esett meg velem, hogy lebuktam.

Általában nem volt hová mennünk, ez a fiatalok életében talán a mai napig egy szinte megoldhatlatlan probléma, kevés szülő van olyan nyitott és rugalmas, hogy szívén viselve gyermeke egészséges szexuális fejlődését helyet és időt biztosít számára, hogy együtt lehessen választottjával. Ez persze nem jó, a fiatalok, mint persze én is akkoriban, sokkal jobban örülnének, ha ágyban, párnák közt gyakorolhatnák az életet, de egyszersmint alkalmat is teremt arra, hogy olyan helyeken adjanak és kapjanak örömet, ahol egyébként eszükbe sem jutna. Vagyis móka, kaland, kacagás lehet belőle és ez mégiscsak jó.

Mi pont azt a bizony nagyon magas épületet néztük ki, valószínűleg jobb hiján arra, hogy kissé jobban el tudjunk mélyedni egymásba, mint amennyire az közterületen megengedett. Ez általában nagyon hosszú és emlékeim szerint igazán élveztes csókolózást és egymás testém kalandozást követő kissé tán esetlen és sete-suta kölcsönös kéz általi keilégülést jelentett.

Ebben a konkrét esetben már túl voltunk a csókokon, arra is emlékszem, hogy hosszanas ültünk a lépcsőkön, természetesen bent a lépcsőház egyik rejtett, vagy inkább rejtettnek vélt zugában és beszélgettünk. Én pár fokkal feljebb helyezkedtem el, ő a lábaim között, hátával a combomnak és a rá, az ő érintésére vágyó merev péniszemnek támaszkodva. Kezeim, ha megengedte, mert biztonságosnak gondolta a helyszínt, a pólója/pulóvere/egybe alatt a kemény, fiatalosan feszes melleit markolták, ha nem engedte meg, akkor csak a pólóján/pulóverén/egyebént át tették ugyanezt.

Türelmetlen voltam, de féltem is, jöhet valaki és mi lesz, ha meglát, hű, ezért ennél többet egy ideg nem tettem, és ő sem. Beértük annyival, amennyit egymásból elértünk, elmerültünk a csókokban és az óvatosan kutakodó mozdulatokban. Mikor soknak éreztük, mert elindult valami, egy érzés, ami visszafoghatatlannak tűnt, inkább abbahagytuk és beszélgettünk pár perceg, vártuk, a szervezetünk kicsit megnyugodjon, hogy aztán újra nekiláthassunk egymás kegyetlen izgatásának.

De aztán győzött a vágy, és mint később is annyiszor, a józan ész csúfos vereséget szenvedett. Ilyenkor felálltunk, kezeim a nadrágjába mélyesztettem, kutattam, matattam, keresgéltem az izzó nedvességben, igyekeztem legalább olyan kéjt adni neki, amilyet én kaptam tőle, mikor végre a kezébe kaparinthatta az addigra már fájdalmasan feszülő farkam.

Ezek gyönyörű pillanatok voltak, sok emlék elhalványult már azóta, régen történt mindez, de tisztán emlékszem arra boldogság, ami akkor öntött el, mikor először éreztem meg a meleg tenyerét a farkam köré fonódni, olyan volt, mintha hirtelen egy másik világba kerültem volna.

Innen már egyenes és viharos gyorsaságú út vezetett az orgazmusig, egymás órákig tartó izgatása megette a hatását, én szinte egy érintésétől képes voltam elélvezni, de ha nem, akkor sem tarthatott tovább fél percnél az egész, és remélem neki sem okozott nehézséget, hogy hozzájusson a megérdemelt kéjhez.

Csodálatos fél perc volt, a kéj fél perce, az örömé és az önfeledt élvezésé.

És ennek a fél percnek a közepén, mikor öszeszorított szemekkel, remegő lábakkal épp a világ megsemmisülést igyekeztem lemodellezni, belevisított a csendbe egy éles hang. Aztakurvahétszenségit. Ezt mondta.

Darabokra tört minden, az imént még egy másik univerzumban járó, magát a világegyetemek urának képzelő csodalényből, aki kegyesen kéjt fogad el és oszt, hirtelen egy riadt szemű kamasz lett, aki farkával a baránője kezében állva rémülten pislog egy koszos lépcsőházban, majd futásnak ered.

Ijesztő pillanatok voltak, nem is emlékszem rájuk, csak arra, hogy valahogy rendeztünk magunkat, a helyére került mindenünk és kint teremtünk az utcán, ahol az élménytől rémülten néztünk egymásra.

Aztkurvahétszentségit.

Nem tudom, mennyire egészséges és/vagy furcsa, vagy talán épp most normalizálódik az állapotom annyi év hibás működés után, de pár hete annyit foglalkozom a farkammal, mint előtte összesen, beleértve a kamaszkor zavarosát, mikor a férfigyermek naponta a vonalzó mellé állítja a péniszét, ellenőrizendő, megfelelő ütemben és mértékben növekszik-e.

Ezen nem azt kell érteni, hogy amint alkalmam nyílik rá, előkapom és megnézegetem, pedig néha bizisten megtenném, bár ez aztán tényleg nem volna normális viselkedés, inkább csak sokat gondolok rá, sokat foglalkozom vele, legalábbis többet, mint eddig. Faroktudatom van, bármennyire vicces is ez.

Mert az ember testrészei és testtájai jelenlétét nem érzi folyamatosan, tudja, hogy van keze, lába, homloka, farka vagy puncija, de ha nem gondol rájuk, nem történik velük valami, ami miatt hírt kell adjanak a létezüskről, napok múlhatnak el anélkül, hogy egyszeris tudatosulna a jelenlétük. És ez így van jól.

Ezzel szemben az elmúlt pár hétben folyamatosan tudom, hogy van farkam.

Ez sokkal nagyobb hülyeségnek néz ki leírva, mint azt sejtettem, de azért remélem valmennyire érthető, de ha nem, az se baj.

Azért nekifutok mégegyszer.

Tehát.

Vagyok én, a harmincas évei közepén vánszoró átlagos férfi és van nekem a farkam, ebben semmi érdekesség nincs, mondhatni, ez egy meglehetősen hétköznapi párosítás. Aztán érnek engem az ingerek, ilyenek is, olyanok is vegyesen, van, amelyikre a gyomrom reagál és van, amire az agyam és olyan is akad persze, amire a farkam. Látok, olvasok, esetleg hallok valamit, amit szexuálisan izgatónak értékel az agyam, küldi a jelet, a vér indul, a barlangostestek kitágulnak, a farkam áll, aztán vagy lesz vele valami, vagy visszavonulót fúj és lekókad. Ez sem érdekes egyáltalán. Amit elmondani próbálok és ami -leglábbis a számomra- érdekes az az, hogy leszámítva ezeket az alkalmakat és a rendeltetésszerű használat más módozatait, egyébként nem foglalkozom vele, hogy a lábaim között van egy valami, pontosabban nem foglalkoztam eddig.

Viszont mostanában egyrészt megnőtt azon ingerek száma, amik hatnak rá, másrészt talán én is megváltoztam, azt nem tudnám megmondani mitől és miért, csak az eredményt ismerem, ez pedig az, amit akármennyire is igyekszem, nem tudok rendesen megfogalmazni, csak azt tudom ismételgetni: állandóan a farkammal foglalkozom.

Hogy milyen, és miért olyan, és megnézem, és lefényképezem meg lefilmezem. Vagy ha egyikre sincs lehetőségem, godolok rá. És persze végül, de egyáltan nem, nem, nem utolsósorban, használom arra, amire a leginkább való, hogy kéjhez jussak általa. (Itt kell gyorsan megemlítsem csatlakozva az előző bejegyzésemhez, hogy kipróbáltam és nem az újdonság varázsa miatt reagálta a szerveztem arra, hogy végignéztem saját magam, ahogy maszturbálok, hanem ötödszörre és kitudja hanyadszorra is ugyanaz történt.)

És hogy ez mennyire így van, mennyire sokat törődöm a saját férfiasságommal, itt ez a bejegyzés, aminek tulajdonképpen se füle, se farka(hehe), talán teljes értelmetlenség is és csupán arra szolgált, hogy írhassak a péniszemről egy kicsit.