Ilyenkor egyetlen üvöltő vágy vagyok, az emberi testbe zárt tomboló vihar. Elveszítem az önkontrollom és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy nem teszek semmi olyat, ami miatt később magyarázkodnom kellene.

Zihálok, kapkodom a levegőt és sietek. Sietek, hogy ha megkapni most azonnal nem is tudlak, legalább látványod friss élményével lelki szemeim előtt adhassam meg magamnak azt, amit tőled szeretnék. A kéjt, az örömöt, az orgazmust, a nyüszítve élvezést. A halált és a feltámadást.

Futnak a szemeim előtt a képek, fájdalmasan valószerűek, látlak és érezlek, az illatod, a bőröd érintését, tested melegét. És szinte futok én is, mert élvezni akarok, mert komolyan azt érzem, nem tudom magam egy perccel sem tovább visszatartani, és ha nem én intézem el, hát elintéződik magától.

Végre. Végre itt vagyok, az első olyan helyen, ahol meg merem tenni. Egy lépcsőforduló, rejtve van, nem lát ide senki, nem is jár erre senki, de nem érdekelne az sem, ha esetleg mégis, mert már szinte fáj. Meg kell tennem, nem lehet, hogy nem. Egyszerűen olyan lehetőség, hogy most ne élvezzek nincs, nem létezik, elképzelhetetlen.

Farkam mintha át akarná szúrni a nadrágom, fájdalmasan feszül neki belülről és érzem, ahogy a boxeremen egyre terjed a nedves folt, de már nem kell sokáig bírjam, már csak pár másodperc és legalább magamnak, leglább elélvezek, leglább úgy lesz jó, hogy rád gondolok.

Remeg a kezem, nem találom a sliccem, ilyen nincs, nem találom. Majdhogynem pánikot érzek, már képtelen vagyok uralkodni a mozdulataimon. Abbahagyom a próbálkozást, az izgatott és türelmetlen, már-már hisztérikus matatást és gyors mozdulattal a nadrág anyagán keresztül megmarkolom a farkam.

Ahogy a tenyerem a feszülő, ezer lánggal égő makkom környékére ér, mintha ököllel vágna gyomron a kéj. Végigfut a testemen, lábaim önkéntelenül összezárom, hasfalam megfeszül és feszisszenek.

Igyekszem megnyugodni, amennyire ez tőlem és a helyzettől telik. Mélyeket lélegzem, kezem a farkamon lassan megmozgatom, hátha a kezdődő kéj, a testemben szétáradó érzés magamhoz térít, annyira leglábbis, hogy picivel jobban kontrollált mozdulatokkal kezdhetek bele a sliccem lehúzásába.

De nem.

Nem, mert a vágy már túlnőtt azon a mértéken, amit kezelni tudok, már nem uralom, hanem ellenkezőleg, ő ural egem. Átvette a hatalmat és szörnyű zsarnok, ellentmondást nem tűrő akarnok módjára csak a kielégülést keresve irányítja a kezem.

Megvan! Remegő kezem végre meglelte azt az átkozott húzókát, lerántom sliccet és amilyen gyorsan ez csak lehetséges, benyúlok, hogy elhúzzam a farkam. Megmarkolom és szerencsére akadálymentesen, gyorsan elő tudom rántani.

Tényleg rántom, szinte tépem, mert már ettől a cseppet sem érzéki, inkább durva éritéstől is majd' ferobbanok, élvezni akarok, most és rögtön.

Lepillantok, farkam a rabságból szabadultak megkönnyebbültségével mered előre nadrágomból, félig lehúzódott fitymám alól vérbőségtől bordón, kéjvágytól nedvesen csillan elő makkom. De nincs idő magamat nézegetni, el kell élvezni.

Valahol itt vész el végleg a valóság, még érzem, ahogy tenyerem a farkam köré fonódik, érzem ujjam szorítást a makkomon, de már nem vagyok ezen a világon, már nincs valóság és nincs idő.

A világ elsötétül, de mintha te ott lennél velem, nem látlak, nem hallak, de mégis ott vagy, jelenléted egészen belül érzem, valahol mélyen, ahol a kéj születik. Te vagy a vágy és te leszel a megsemmisülés is.

Egyre hangosabban zihálok, talán néha fel is nyögök, de az egész nem tart sokáig, talán fél perc vagy annyi sem. A hosszú vágyakozás után a robbanás nem várhat tovább, a démonok elszabadulnak és süvöltve járja át testemet az orgazmus. Mintha egy szélvihar söpörne el minden más érzést, nincs már lábam, kezem, fejem, farkam és tudatom sem, csak az van, csak az vagyok, amit érzek.

Nyögve élvezek, remeg a testem, szemeim a semmibe merednek, kezem szorosan kulcsolom a farkam köré, csípőm néha megrándul. Megfeszített íj vagyok.

Mélyen beszívom a levegőt és visszatartom, ez nem egy piszkos padlójú lépcsőforduló és én sem én vagyok már, felolvadtam a kéjben, repülök és lebegek. Csodás pillanat ez, azt akarom, hogy örökké tartson.

Mintha görcsbe rándulna egyszerre minden izomom, végigfut rajtam a remegés, az orgazmus összetör, eltipor és megsemmisít. Némám ordítok, befelé nyüszítek, mindenem remeg. A föld, a csillagok, a világ egyetlen hatalmas, vörösen izzó gömbbé sűrűsödik, majd felrobban.  A sperma lüktetve, forrón tör elő, érzem a kezemen és hallom, ahogy kijózanító csattanással földet ér.

Pár másodpercet behunyt szemmel állok, lihegek. Kiélvezem az orgazmus után belső csendet, a kielégültség felszabadult érzését és hálás vagyok. Neked.

Önki, önki, önki, itt jön ki.

Önki, önki, önki, itt jön ki.

Ez a pajzán mondatocska Nemes Nagy Ágnes Bors néni címú mesejátékából származik, ki ne látta/hallotta/olvasta volna és remek bizonyíték arra, hogy nem is kell olyan nagyon akarni, hogy minden a szexről szóljon.

Önki, önki, önki, itt jön ki.

A felületes szemlélő számára úgy tűnhet, engem semmi más nem érdekel, csak a szex, a puncik, farkak, cicik, kipirult arcok, más izzadsága a mellkasomon és effélék.

És én azt szeretném, a legjobban annak örülnék, ha a felületes szemlélőnek igaza volna.

Ha valamikor, most igazán szükségem volna arra az anyányi ölre, az érzésre, ahogy a fejem puha keblekre hajtom, a tenyérre a homlokom, az alig hallhatóan duruzsolt megnyugató szavakra.

Szerencsések a férfiak, bármikor visszaváltozhatnak gyerekké, ha a kedvük úgy hozza. Ha épp annyira jó vagy épp annyira rossz, csak odabújnak a csendben szuszogó biztonságba, a nőhöz, aki meleg ad, biztonságot sugároz, menedéket nyújt a férfi számára.

Sok minden történt az elmúlt időszakban, zűr és zavar, nem is akarok beszélni róla, elég annyi, hogy régen voltam ennyire anyátlan és régen vágytam ennyire egy meleg ölre.

Az eredeti terveim szerint itt, ebben a blogban semmi mást nem publikáltam volna, csak olyasmi irományokat, mint az elején, nevezzük egyszerűen pornónovelláknak őket, főleg mert hiába zömmel a saját élményeimből építkeznek, tulajdonképpen azok is.

Most is azzal ültem le, hogy megírom, amit már olyan régen szeretnék, a nem annyira saját, inkább kicsit fikciós történetet egy lányról, akit ismerek is, meg nem is.

Aztán ahogy ültem és lépegettem befelé ide, eszembe jutott Benkő Dániel és az ő munkássága, vagyis munkásságának az a része, ami a szexualitással kapcsolatos.

Először akkor találkoztam az ő sajátságos tevékenységével, mikor egy unott éjszakán a tévét kapcsolgatva eljutottam a minden szempontból csodálatos BpTv-re, ahol épp a művész úr volt a műsorszám, amit pucéran pengette a gitárját. Majd később a Velveten olvastam egy cikkben, hogy ő, Benkő Dániel, nagyon szívesen venné, ha minden magyar állampogár, de talán a külföldiek egy része is, megismerkedne a farka illatával és ízével, és amiről a legjobb az lenne, ha még életében szobrot készítenének, mert olyan nagyszerű. 

Aztán jó időre elfelejtettem őt és azt is, mit éreztem vele kapcsolatban, de nemrég eszembe jutott, eszembe juttatódott, mivel két héten át az önkielégítési szokásai és farkának mérete töltötte ki a honi bulvármédia jelentősebb részét. Vagyis azt a részét mindenképp, amit olvasni szoktam, és ezért eszembe jutott, mi volt az, amit vele kapcsolatban olyan erősen éreztem, mint szinte még sosem: a sárga irigység.

Benkő Dániel teljesen őrült, minden szempontból nemnormális, hisz' egy normálisnak mondható férfiember nem emlegeti a farkát percenként, csak gondol rá. Egy normálisnak mondható férfiember nem óhajta megismertetni minden földlakóval a farka ízét és zamatát, csak vágyik rá, hogy megtehesse. Továbbá a normálisnak mondható férfiember szobrot sem állít a farkának, de még ebbéli kívánságát sem fejezi ki a mádiamunkások kikerekedett szemei előtt, csak a fürdőszoba csendes magányában nézegeti, csodálja önnön hímtagját amit mint viccesen kornyadt, mint harciasan ágaskodó állapotában szépnek talál.

Egy normálisnak mondható férfiember nem beszél folyamtosan a szexről, nem kerget nőket a kamerák mindent látó optikái előtt és nem mímel maszturbálást a tévénézők nagy örömére, valódiból meg aztán tényleg nem elégíti ki önmagát főműsoridőben.

Csak vágyik rá, hogy legalább egyszer csinálhasson valami ilyesmit.

Ez a bolond, dilis, beszámíthatatlan idióta, Benkő Dániel mindent megtett, vagy legalább kimondta, amire mi, a többiek még vágyni is csak éjfél után merünk.

Akár valós, orvosilag kimutatható elmebaj kényszerítette rá, akár csak épp így volt kedve viselkedni, akár a "művészember furán viselkedik és mindenkit meg akar dugni" sztereotípia megjelenítését vitte túlzásba, Benkő Dánielt nagyon irigylem.

Természetesen nem pont azokra vágyom, amikre ő, nem pont úgy szeretnék élni és nem pont azokat szeretném megtenni, amiket ő, csak azt mondom, mint mindenkiben bennem is vannak olyan vágyak, amiknek a felszínre kerülése borítékolná a sültbolond titulust, de minimum nagyon furcsán nézne rám az emberek egy igen nagy része.

Aztán mikor leszáll az éj, a gyerekek és az asszony elmennek aludni, ezek a furcsán néző, fejüket rosszallóan csóváló emberek kényelembe helyezkednek, megragadják a péniszük és miközben rutinos mozdulatokkal kielégítik magukat, valami olyasmiről fantáziálnak, ami miatt Benkő Dániel egészen biztosan bolondnak nézné őket.