Az előbb járt itt egy nő, igencsak jól nézett ki. Valamiféle művészlélek lehetett, vagy leglábbis igyekezett úgy öltözni, mintha az volna, fodros, fehér alsó(?)szoknya volt rajta, felette fekete zsákruha, piros pántlikákkal, vagy mikkel, és természetesen az elmaradhatlan piros cipővel. Szeretem, ha valaki így öltözik, nem tudom miért, de izgatónak találom, ám benne volt valami, ami nagyon zavart, olyannyira, hogy még arról is elfeledkeztem, hogy elképzeljem, milyen lehet meztelenül.

Eddig azt hittem, nem akadok ki, ha valaki van tetkó, bár az is igaz, nem láttam még élőben ennyire kivarrt valakit. Mert őt a nyakától lefelé szinte minden, a ruha által látni engedett terülten nonfiguratív minták borították, a más körülmények között is nehezen befogadható mélyfekete/élénkpiros színkombinációban pompázott a teste. Kivétel csak a bal lába volt, amin, leglábbis azon a területen, ami egy hétköznapi szituációban fél perc ismerettség után megtekinthető, nem volt egy szem tetoválás sem, ellenben a jobb vádliján egyetlen figurálisan értelmezhető ábraként egy méretes vörös szív virított, körülötte a szokásos kusza minták, közepén egy nagy JOY felirattal.

És ez a látvány engem kizökkentett, pedig mondom, jól nézett ki. Talán nem a tetoválások megléte zavart, vagyis nem a tetoválások önmagukban, hanem az, hogy ahová én üde és csupasz bőrfelületet szerettem volna képzelni, ő minden bizonnyal piros/fekete kanyargós ábrákat varratott.

Meg persze a mennyiséggel sem volt rendben minden, ilyen töménységben egyszerűen túlzásnak érzetem a tetoválásokat, és nem az esztétikai érzéke bizonyítékát, esetleg valamiféle lázadás vagy művészi koncepció megnyilvánulását láttam bennük, hanem annak jelét, hogy valószínű mindent olyan mániásan csinál, mint ahogy televarratta magát.

A kis rózsácskákkal a bugyi felett, a bokán, vagy a hülye kínai írásjelekkel a vállon nincs gond, bár ez utóbbikkal én óvatos volnék, mondom ezt főként azóta, hogy egy budapesti szórakozóhely egyik vendégének büszkén viselt tetoválását postai levelezőlapként olvasta ki a társaságomban lévő, keleti nyelvekben járatos leány, ám ez töménység tényleg sokkolt. Persze nem zárom k,i ez volt a cél, hisz' művészkörökben elfogadott nézett, hogy az a jó, ami üt.

Csalódás, azt hiszem ez volt, amit igazán éreztem.

Egy izgató, gyönyörű lány, aki mégsem izgat, mert a számomra olyan fontos csupasz bőr látványát elveszi tőlem. Talán ez valamiféle mélylélektani izé is lehet nála, kedvelem az ilyen konyhapszichológiai, vagyis inkább kocsmapszichológiai magyarázatokat, miszerint a sok tetoválásnak köszönhetően ő sosem lesz teljesen meztelen, valami mindig lesz rajta, hiába vetette már le az összes ruháját.

És igen, pont ez, ami engem is nagyon zavarna, hiába minden, ott állna előttem teljesen pucéron, de én mégsem érezném, hogy meztelen, csak  fekete/piros villódzást, az ábrák vad összevisszaságát látnám.

Dehát mint annyi esetben, most is bele kell nyugodjam, nem én voltam/vagyok a célcsoport, nem nekem piros és nem nekem fekete a bőre mindenütt.

Ma reggel megkívántam a takarítónőnket.

Ez így elég drámaian hangzik és (nem)kicsit gerontofil hajlamot sejtet, aminek a meglétét egyébként nem tagadom, de most nem erről van szó. A takarítónőnk ugyanis nem hajhálós, otthonkás, fehér klumpás öregnéne, hanem koranegyvenes erdélyi asszony, aki se nem szép, se nem csúnya, csak olyan, mint bárki más és eddig tulajdonképpen szinte csak annyiból vettem tudomást a létezéséről, hogy hetente kétszer miatta kell hamarabb beérnem, legyen aki kinyitja neki az ajtót.

Vagyis ez nem teljesen igaz, félszemmel korábban is figyelgettem már, hogy a kifejzetten vékony alkata és az élet által megtört, fáradt és kedvtelen testartása ellenére határozottan vonzó, izgató feneke van. Puha és széles, szívesen fektetném rá a tenyerem, majd húznám le róla a bordó melegítőnadrágot, amiben hajlongani szokott előttem, hogy lássam, hogyan fest bugyiban.

Ám ma nem fél- hanem két szemmel figyeltem, vagy inkább tátott szájjal bámultam, mert -magam sem értem miért- nagyon felizgatott a jelenléte. Fura volt ez az előzmények nélküli vágy, az egyszerűség kedvéért fogjuk a tavaszra. Néztem ahogy felmos, lehajol, jön és megy, tevékenykedik, rakosgat és úgy éreztem, menten rávetem magam.

Persze nem vetettem rá magam és még a fejem is zavartan elfordítottam, mikor észlelve a nagy figyelmet csodálkozó-kérdő tekintettel rám nézett, de ez a "már csak egy kicsi kell, hogy megtegyem" érzés hosszú percekig kísért még.

Gyorsan követték egymást az elképzelt jelentek a belső pornófilmemben, futottak a képek. Hogy mikor lehajol, mögé lépek és merev farkam a fenekének nyomva tudatom vele, amit egy ilyen helyzetbe tudnia kell. Vagy hogy egyszerűen felállok a székemből, szemtelenül és leplezetlenül megbámulom, majd lassan sliccemhez nyúlok, lehúzom és előveszem ágaskodó péniszem, hadd lássa. Vagy olyan is volt és mit tagadjam, ez tetszet a legjobban, hogy előbb megmarkolom, birtokba veszem azt a csinos popsiját, majd egy gyors és cseppet sem váratlan vágással már ott tartunk, hogy épp a szájába fogadni készül a farkam.

Természetesen sem a farkam nem mutogattam neki, sem a fenekét nem markolásztam meg, hanem csak ültem és vágytól szűk nadrággal fészkelődve igyekeztem elnyomni a hirtelen jött felindultságot, pedig... végülis ki tudja, hátha nem borította volna a fejemre a felmosóvizet, ha teszek egy próbát.

Legalább jól kezdődött a munkanap, időnként kínos és zavaró jellegük ellenére szeretem az ilyen vágyrohamokat, felpezsdítenek. Még most, órákkal az eset után is érzem azt a bizsergést legbelül és kicsiben, amit reggel.