Gyermek- és kamaszkorom határán, valamikor az általános iskola felső tagozatának utolsó két évének környékén, meg talán egy kicsivel később is, heves vihogásban törtünk ki, mikor valaki úgy talált köszönni, hogy szia-szia. Sőt, bevallom még ma is elő-előfordul, hogy elvigyorgom magam, ha hallom, mert ez azt jeleni, bár nem hinném, hogy van, ki ezt ne tudná: szeretlek, imádlak, akarlak - szeretnék izzadni alattad.

Tudom én, hogy ennek így se füle, se farka és még csak nem is igazán érdekes, de már rég meg akartam írni, mert valamiért mostanában gyakran eszembe jut, gondolom nagyjából azért, amiért újabban idegesítenek a járdán gördeszkázók: öregszem.

Szóval csak óvatosan a köszönéssel.