Sokat gondolkodtam rajta -hónapokat-, hogy egyáltalán megtegyem-e, kirakjam-e, pedig az engedélyt megkaptam, de mégsem tudtam eldönteni, érdemes-e, kell-e, jó ötlet-e, és egyáltlán, való-e ennyi "-e" egyetlen mondatba.

Végülis úgy oldottam meg a kérdést, ahogy az élet más terülétén is szoktam, hagytam kicsit érni, hadd ülepedjen, majd később hátha megokosodom annyira, hogy el tudom dönteni. A megokosodás nem jött el, talán sosem fog, de most mégis úgy határoztam, bekopipésztezem azt a beszámolót, amit egy olyan lány írt, akivel közeli tapasztalatokat szerezhettünk egymás szexuális működéséről. Vagyis pont, hogy a nagy tapasztalás maradt el, mert talán nem lövöm le a nem is létező poént azzal, hogy előre elárulom, ebben a történetben nem vagyok pozitív hős. Meg semmilyen hős sem.

Ez egy olyan történet, ami leginkább arról szól, hogy van, amikor két ember, hiába az elszánás, a nekikészülés és várakozás, nem vagy csak igen kis mértékben tud egymásra hangolódni. De lehet, hogy inkább arról szól, hogy a blogban írtak valami egészen más valakit sejtetnek, mint aki valójában vagyok. Vagy akár szólhat arról is, hogy sosem szabad túl sokat várni senkitől és semmitől. Vagy nem tudom, rengeteg mindenről szólhat még ezen kívül is, de a lényegen a sok utólagos magyarázat sem változtat, hogy én tulajdonképpen kudarcot vallottam, a beszámló szerzője nem azt kapta, amit várt és ez nekem mindenképp kellemelten, fájó és elnézést kérek érte így utólag is.

A leírás stílusával nem feltétlen értek egyet, de a tartalma minden tekinteben valós, hát íme, nézzünk szembe velem, a férfival, aki ott sem volt:

"Kellett ezt a férfit várni, de sosem érkezett meg. Éppen csak közelebb jött, de nem jött közel. Ha ezt lehetne előre tisztázni, nem lehetne ebből baj, de nincs ezen mit tisztázni, nincs azon mit kérni, nincs azon mit várni, hogy majd legyél itt, úgy igazán, nem kell a fél életed, a fele királyságod, csak az a fél óra, abban legyél benne, töményen, tisztán, én pedig elhordozlak arra a fél órára, és megőrzöm belőled azt a fél órát, az én ajándékom, az én kincsem, aztán menj, szabad vagy, nem hagysz itt semmit magadból, csak lett egy kettőnkbőldarabka, nem hiányzik az majd sehonnan, nem a külön-külön életünk része.

Vonzó férfi, csillog a szeme, és akkora, olyan nagy férfi, hogy fel is tudna kapni talán, el is tudna futni velem, nincs mitől félnem, hát kapjon fel, és vigyen, ahová csak akar, egészen törékeny leszek mellette, ritka érzés, hálás vagyok érte. És elvisz, azt hiszem el fog vinni, nem egy világkörüli út, egy kisebb kirándulás, de nem is szerződtünk többre, én itt vagyok, indulhatunk.

Már percek óta jelen van, amikor feltűnik, hogy még mindig várom, éppen úgy mint egésznap, baj lesz, valami nem jó, motoszkál bennem az aggodalom, vagy ő nem jön, vagy jönne, de nem engedem, kersgélni kezdem magamban, mi lehet a baj, semmit sem találok, de nem tudok figyelni a férfire, és ettől még távolabbra kerül. Végül se találok rá ezen az estén, és ez végtelen elszomorít, veszteségként élem meg, és saját kudarcként.

Mert jó az, ahogyan a nyakamba csókol, de úgy siet, miért nem időz tovább? Mert jó az, ahogyan hosszan szuszog, de miért nem érzem, hogy nekem örül, miért, mintha közöm se lenne hozzá, elromlott hát énbennem valami? Mert csodás a technikája, az ujjai, a szája, de miért nem figyel, megint hová kapkod, én meg nem tudom őt rávenni, várjon, várjon most kicsit, hall engem, de nem teszi meg, akkor úgyérzem nem vagyok egyéb, mint egy punci, a puncinak meg nincs sok szava, ha izzad és lüktet, akkor jó neki, nem bonyolult jószág, engem a punci mögött meghallani nem lehet, de miért nem?

Álljunk meg, jelen akarok lenni! És idevárom hozzá ezt a szép nagy férfimat is, a punci megkapja az orgazmusát könnyen, de velem mi lesz?! És ha most belémhatolna, ha kapnék egy arcot legalább arcközelben, egy tekintet, egy kezet, ami tart, de semmit, csak a punci kap, ez az ő ideje, itt sem vagyok. Hát így vagyunk, se a férfi nincs itt, sem én, össze sem találkozunk. Fáj az öröm, mint egy kihasított darab belőlem, itt van, vigyed, te csináltad, nem voltam benne, üres, de mondd csak, miért ez kellett neked, miért az üres öröm, hát ennyit bírsz csak el, én már sok lennék neked?

Gonosz vagy, nem szeretlek most, és nem szeretem magamat, azt a magamat, aki szeretni akart ma este, befogadni, odaadni, bacsaptál, jöttél, de mégsem, adtál, de mégsem, adnék, de nem kéred, idegen vagy. Hát jó, legyen így, akkor te sem kellesz, add a vessződ, csak úgy magában, nélküled, szép játékszer, eljátszom vele, mint egy magányos este, olyan ez, de remek darab, öröm, hogy itt találom.

Nem figyelek rád, csak működik talán így is, sosem próbáltam, de miért ne. Persze, hogy nem működik. Vágyaim lesznek, érints meg, fogj meg, tarts, keresem a kezed, akarom a férfit a vesszője mögé, akarom az együttlétet. De kérni már nem merek, te engem nem hallasz meg, nem figyelsz rám, nevetséges vagyok a vágyaimmal, nevetséges vagyok a lábszáradat áztató puncimmal, nevetséges vagyok, hogy nyelem az ízed, hogy még mindig kell az illatod, hogy még mindig kereslek.

Sokat várhatok egy alkalmi szextől, de alább nem adom, el kellett gondolkozzam ezen, és van most bennem öröm, hogy meg merem engedni magamnak, hogy valóban ne adjam alább, és megengedem azt is magamnak, hogy úgy tekintek a nemittlétedre, hogy valóban nem is voltál."

Azért az előző nem lett volna rossz búcsúbejegyzésnek sem, ugye?

A maga módján egész jó és olvasható, bár kicsit talán elragadtattam magam, de nem túloztam nagyon semmiben sem, vagyis nem túloztam nagyobbat, mint általában túlozni szoktam, és amikor írtam még nagyon az események hatása alatt voltam. Valamennyire még most is a hatásuk alatt vagyok egyébként, de ezt tényleg csak úgy mondom, mert Közép-Kelet-Európa legszebb melleit nyilvánvaló, hogy nem heveri ki az ember csak úgy, egyik hónapról a másikra, még sok-sok idő elteltével is elindul az a meleg bizsergés, ami tudjuk hol ér véget és tudjuk mit okoz a tudjuk miben. (A megfejtés: odalent, a nadrágban ér véget és azt okozza, hogy feláll, akár még most is, de ezt is csak úgy mondom.)

Ráadásul nincs híján a tanulságoknak sem ez a történet, ezek több rétegbe rendeződnek, kezdve a legkülsővel, ami az alkohol, konkrétabban az édes pezsgő sunyin ártalmas voltáról szól, folytatva a mélyebb rétegekig, amiket most nem bontanék ki, pedig talán kellene.

De nem az lesz az utolsó bejegyzés, bár tényleg megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, mert valamiért távolinak és idegennek láttam azt, aki ebből a blogból megismerhető, pedig én vagyok, talán túlságosan is. Azt is éreztem, hogy már tulajdonképpen mindent megírtam, amit akartam, és minden megtörtént, amit el szerettem volna érni, igen, még az is, hogy egy gyönyörű lány és egy kedves fiú szépen, rendezetten egymás mellé térdelve felváltva fogadták szájukba az izgatottan meredő farkam (erről még feltétlen írnom kell később), de ez természetesen nem volt igaz. Nem írtam még meg mindent, csak ami akkor épp valamiért előjött és érdekesnek tűnt, és messze nem történt meg minden, amire vágyom, csak -ki tudja miért- egy ideig ezt gondoltam.

De már elmúlt.

Hagyjuk is ezt, nem magyarázok tovább, nem volt kedvem hozzá, hogy írjak, most van.