|
|||
|
«#141 #143» Ha egyébként adnék címeket a bejegyzéseknek, akkor a mait úgy nevezném el: Óda a zöld tangához. Vagy kicsit kevésbé nagyképűsködve, mert azért az óda mégiscsak költészet, komoly dolog, legyen inkább: Mese a zöld tangáról (és sajnos nem arról, aki viselte).
Sokakkal ellentétben én egyáltalán nem vagyok ellenére sem a bizonyos mozdulatoktól, testhelyzetektől centiket lecsúszó nadrágoknak, sem az átsejlő mellbimbóknak, de még a tevepata néven elhíresült jelenségről sem az jut eszembe, húdeciki. Sőt, nekem kifejezetten be tudja aranyozni a napom egy-egy váratlanul felbukkanó, ám annál lenyűgözőbb részlet, tudom, bunkóság, de ilyenkor egyszerűen nem tudok nem bámulni, szemet mereszteni, aztán pedig képtelen vagyok nem hosszasan a látottakon gondolkodni. Nem, a gondolkodni nem jó szó, mert ilyen természtesen még véletlenül sem történik, csupán annyi, hogy forgatom, elemezgetem magamban a látványt és próbálom továbbképzelni. Így lesz a puha anyagot alig észlelhetően megemelő keményebb bimbóból a kezem és a szám alatt tovasikló, bársonyos bőrű gyönyörű, ruganyos mell, vagy a deréktájt látszó fél centinyi bugyiból az orrom előtt illatozó, természetesen csak és kizárólag rám váró, értem nedves punci.
Így csinálok a piciny élménybolhából nagy vágyelefántot, ezzel teszem sokszor nehézzé, de még többször nagyon szórakoztatóvá a saját életem. De mi történik akkor, ha az élmény nem bolhányi, hanem tíz kerek órán át kell nézzek egy olyan gyönyörű popsit, amilyet még rajzolni sem tudnék, és ami egyébként közvetlenül közép-kelet-európa legizgalmasabb csipője alatt található és amiről a gazdája majd' minden mozdulatára legalább tíz centit, ha nem többet csúszik le a nadrág, így téve láthatóvá a fentebb emlegett zöld ruhadarabot, nem beszélve az izgalmas mértéket jóval meghaladó mennyiségű csupasz bőrfelületről?
Természetesen semmi. Sajnos semmi.
Pedig.... pedig csak ki kell volna nyújtanom a kezem, hogy máris érezhessem a tenyerem alatt a popsija meleg bőrét.... pedig csak oda kellett volna nyúlnom, hogy a zöld tanga puha pamutját játékosan megmarkolva közelebb húzzam magamhoz.... pedig..... pedig.... izgalmas pedigek ezek, bőséges alapanyagot szolgáltatnak több belső pornófilmhez is.
Meg egyébként is, mit az hogy kell nézzek? Természetsen semmit nem kell, nem kötelező, sőt. Viszont, ha egyszer csúszik és zöldlik és csupasz, majd felrántja, de hamarosan újra csúszik és megint zöldlik és természetesen csupasz is, olyan mértékű önuralomra és akaraterőre lett volna szükségem ahhoz, hogy tíz órából minimum nettó egyet ne ennek az eseménysorozatnak csodálásával töltsek, amivel soha nem rendelkeztem.
Gyenge vagyok, egy ilyen látványak nem tudok ellenállni, de az is az igazsághoz tartozik, nem is küzdöttem ellene teljes erővel.
Amúgy több volt az, mint nettó egy, főleg az utolsó pár óra telt ilyen, khm, aktívan rácsodálkozós hangulatban, amikor a munka nagyobb részét elvégezve már csak arra vártunk, teljen az idő, mehessünk haza végre. Ő, a zöld tanga izgató gazdája, ült egy széken, egyenes derékkal előrehajolva és egy laptopot macerált átéltlen, játszott, én meg tőle balra, de kicsit mögötte... ójaj!
Az a szép, íves és pont a megfelelő mértékben, buján széles csípő, a csábítóan kerek fenekéről egyáltalán nem kicsit lecsúszott nadrág és a zöld tanga... ahogy a vékonyodó anyag bebújt a popsija közé... és ahogy képzeletben követtem a láthatólag kényelmesen puha anyagot a belsőbb, melegebb és izgalmasabb tájak felé....
Előbb a derékrésztől elválva keskenyedni kezdett, majd egészen elvékonyodva eltűnt, szinte láthatatlanná vált a -jaj, de csúnya szó- farpofák között, hogy megcsodálhatóvá tegye popsijának bőrét, amit szinte fájt, hogy nem értinhettem meg, csupán nézhettem és bámulhattam összeszorított állkapoccsal. Majd sietve áthaladt popsija édes lukacskája felett, hogy kicsit szélesedni kezdve rásimuljon a nagyajkai puhán duzzad halmaira, körbeölelve, de ugyanakkor csábítóan ki is rajzolva őket és a közöttük látszó, örjítően zárt, ám mégis sokat igérő hasadékot. Ennek a nagy jelentőségű területnek az elképzelésével hosszasabban lekötöttem magam, többször visszatérem ide, mert innen előrefelé továbbhaladva már kevés fontos látnivaló várt rám, vagy is képzeletemre, csupán a nagymértékű szélesedésbe kezdő zöld anyag és az alatta játékosan göndörödő szőrszálak vagy épp a puhán csupasz bőr képzelt látványa kötött le pár percre.
Aztán véget ért a képzelődés, véget ért a munkaidőnk és hazamentünk, ő vitte a zöld tangát, én pedig már-már fájó, zúgó bizsergést a farkamban, a gyomromban, a lábaimban, és főleg: az agyamban.
Eddig 5 komment érkezett
(
 )
A szövegben nem lehet HTML-t használni, a linkeket pedig automatikusan aláhúzzuk. Ha van freeblogos felhasználóneved, itt bejelentkezhetsz. Az IP címedet megjegyezzük, de ezt csak a komment spam jellegének vizsgálatához használjuk fel. |
1.
Élménybolha, vágyelefánt... :)