|
|||
|
Bevallom, ez már a harmadik elkezdett bejegyzés és a fene se tudja hanyadik visszatörölt és újraírt bekezdés, úgyhogy nem erőlködöm tovább a fogalmazással, meguntam gépelést, inkább gyorsan leírom néhány rövid és érthető mondatban, miről van szó.
Feláll. Ugyan most, ebben a pillanatban konkrétan épp nem duzzad és merevedik semmi se, hanem csak úgy lelkileg áll fel. Legszívesebben ököllel csapkodnám a falat... ja, nem, mert legszívesebben persze azt venném, ha megkaphatnám azt, akire épp vágyom és itt jön baj, mert ez mindig más és más és más.
Akire épp gondolok, akivel épp beszélek, akinek a levelét olvasom vagy akit csak úgy meglátok. Aki volt, aki van, aki lesz, aki sosem volt és aki sosem lesz. Tombol és rombol bennem a tehetetlen és dühös vágy, meg akarom dugni a világot. Mindenkit. Téged is.
Nehéz, de szórakoztató érzés ez, ám mégis véget kell neki vetnem, ez így nem maradhat, emberek között dolgozom, nem nézhetek mindenkire úgy, mint egy bagzó macska, vérbe forgó szemekkel és vészt jóslóan hörögve, így tennem kell valamit, ami gyorsan és hatékonyan oldja meg ezt a problémát legalább egy időre.
Úgyhogy csak azt szerettem volna mondani: megyek önkielégíteni.
|
