Lehet, hogy ezen az új gépen még nem is írtam bejegyzést ide? Olyan furán nagy a képernyő és kicsi benne ez az ablak, amibe gépelek, nem ezt szoktam meg.

Amúgy simán lehet, rég írtam, de hogy ennyire, az még engem is meglepett, de ami még ennél döbbentesebb, de ugyanakkor elmondhatatlanul megtisztelő is, hogy ennek ellenére vannak olvasók és nem csak a google által idesodort ilyen-olyan szex után kutatók, hanem visszatérő nézelődők is!

Ezt tényleg köszönöm szépen!

De nem rácsodálkozni és a hálámat kinyilvánítani jöttem elsősorban, ezek csak belépés közben/után jutottak az eszembe, hanem panaszkodni.

Mert a reggelek!

A reggelek rémesek, több okból is, egyrészt van az a jelenség, amit már én is említettem korábban, de amúgy is mindenki előtt ismert, az álló farokkal ébredés. Ez persze önmagában nem rossz, sőt! Ami rossz, az a kihasználatlanság, feleslegesség, mert a dolgos hétkönapok közepén többnyire még arra sincs idő, alkalom, hogy a szegény dolgozó saját maga vegye kezébe finom álmai ágasodó hatását, nem beszélve arról, hogy külső segítséget kérjen.

De ez még nem annyira kellemetlen, a férfiak hozzászoktak ehhez, ez van, időnként feláll, majd elmúlik, természetes része a reggeli rutinak, mint a kávéivás.

A szenvedéseim fő időszaka nem is ez a pár perc duzzadó és bizsergő kellemetlenség, hanem az az -az dőnként két órányi- időszak, amit egyedül töltök idebent a munkahelyemen reggel, még a munka elkezdése előtt. Mert ilyenkor nem tudom, mi van velem, de ami van, az nagyon.

Tulajdonképpen szeretem ezt a részét a napnak, csend van és békesség, kényelmesen elkávézgatok, megnézegetem az híreket, a leveleimet vagy, ha úgy hozza a kedvem, megcsinálok ezt-azt, amivel jobban és hatékonyabban tudok haladni, ha nincs körülöttem senki, nem vonják el a figyelmem, nem beszélnek hozzám, nem zavarognak.

Aztán van, mikor csak állok -igen, úgy is-, és szenvedek. Vagy azt teszem, amit egy kommentben emlegettem nem olyan rég, bámulok ki az ablakon és ábrándozom a kívánságteljesítő gépről, de az is előfordul, hogy nem tudom tovább elviselni a kínt, muszáj cselekednem, és akkor megyek és cselekszem. Ez egy bevallós blog, így azt hiszem, azt is elmondhatom, hogy sokszor azzal kezdem a napom, hogy a mosdóban random kiválasztott "áldozatról" ábrándozva gyorsan lerendezem ezt a kérdést. Vagyis helyesebben: lerendezni remélem. Kiverem, maszturbálok, önkielégítek, kinek hogy tetszik vagy nem tetszik, de ez van, ezt teszem, ráadásul sokszor hiába, mert a testem -úgy fest- nem hülye, meg tudja különbözeteni a jobb kezem szorgos működését annak bizonyos random "áldozanak" a kezétől, szájától, puncijától és nem igazán nyugszik bele, hogy én ezzel szeretném az aznapi vágyódva feszengést megoldottnak tekintetni.

Ez a bevallósdi egyébként egyre furcsább érzés, mert már többen tudnak erről a blogról olyanok, akik máshonnan ismernek -igen, néha őszinteségi rohamot kapok és leleplezem magam-, és kicsit fura a szemükbe nézve mindenféle ez-meg-azokról beszélgetni, miközben ők tán épp a farkakkal átélt kalandjaimat idézik fel magukban. Persze magamból indulok ki megint, mert talán valójában ez eszükbe sem jut, de én biztos valami ilyenre gondolnék fordított esetben. Vagyis mit beszélek, én majdnem minden esetben ilyesmire gondolok, csak tényleg érdekes olyanokkal társalogni, akik ezt nem csak sejtik úgy általában, hanem egészen pontosan tudják is.

Arról nem is szólva, azzal mi lesz, ami az én fejemben forog-pörög olyankor, amikor egy-egy ilyen ismerőssel talákozom, mert normális esetben megírnám, hogy itt járt és én húde, de így már nem illik. Talán emlegetnem sem illet volna ezt, de már mindegy, meg amúgy is, ebben a blogban őszinteség van, másként tényleg nincs semmi értelme.

De vissza a reggelekhez.

Tehát hiába oldom meg a kérdést technikailag, érzésre megmarad a probléma, olyan mértékben vágyom mindenfélére abban a bizonyos reggeli időszakban, hogy az már tényleg nevetséges. Hogy mi hozza ezt ki belőlem? Ki tudja, talán a hely szelleme, törént itt már bőven olyami, amire kellemes visszagondolnom, de én mégis azt valósíznűsítem, hogy a fáradság, a reggel féléber állapot. Hiába vagyok túl addigra két kávén is, meg egy húsz perces úton a biciklimen, azért az a napkezdő időszak a csendes munkahelyemen mégiscsak a félig éber fáradtságé.

 

A fáradtság fura dolgokat tesz velem, néha úgy hat rám, mint az alkohol, felpörget és feldob, máskor, és ez történik szerintem reggelente is, szexuálisan hiperérzékennyé tesz, felnagyítja az egyébként mindig meglévő vágyaim, egészen a fájdalmas mértékig.

De nem is jó szó a fájdalom, mert nagyon is kellemes érzés ez, finom és meleg, olyankor tényleg szinte érzem, azt, ami történhetne, ha ott lenne valaki, de azért mégis kellemetlen, mert sajnos tudom, hogy nem lesz alkalmam kiélni a vágyaim, legalábbis akkor és ott, mikor én a legalkalmasabbnak érzem erre magam. Ami viszont tényleg fájdalmas: az a tudat, hogy akár még meg is tehetném, az idő, a hely és az alkalom adott, egészen nyugodtan csinálhatnák bármit -bárkivel-, mert oda ennyire korán reggel rajtam kívül senki nem megy.

 

Bár ez, mármint, hogy mit tennék, ha tehetném és mit nem, már egy másik téma, van is róla egy történetem, majd talán el is mesélem, de nem biztos.

 

Aztán mire megérkeznek a többiek mindez nagyjából elmúlik, megnyugszom, de azért az elő-előfordul, hogy a reggel összegyűjtött vágyaim egész estig elkísérnek, vagy vissza-visszatérve teszik érdekessé a napom.