Az ember alapvetően kíváncsi természet, szeret minél több mindent kipróbálni és megtudni, megkóstolni, ha ez nem így lenne, valószínű sok minden másként lenne, pl nem lenne sör, se bor, és akkor az élet nem is kicsivel lenne szürkébb, de ez most nem fontos.

De az ember nem csak kiváncsi alapvetően, hanem szeret a társadalmi szerepekhez, elvárásokhoz igazodni, így -bevallom- kicsit fura lesz nekem erről írnom, de már elkezdtem, nincs más választásom, arról nem is szólva, hogy ez is én vagyok.

Általában a szexulitásommal összefüggő kérdésekben sokszor emlegetem, más pasik is így csinálják, és én egyáltalán nem vagyok az átlagtól nagymértékben elétérőnek mondható, de mivel azért ilyenekről még egy súlyosan zúgó fejű kocsmázás közben sem igen beszélget az ember, így ebben az esetben nem mehetek biztosra. Ennek ellenére megkockáztatom, minden férfi életében inkább előbb, mint utóbb eljön az a pillanat, mikor megkóstolja magát.

Mert az rendben, hogy fehér és meleg meg olyan furcsa az illata, de mégis, milyen az íze? Én nem mertem rögtön, direkt módon megízlelni, nekem egyébként is mindenhez kell egy kis idő, így elöször -ciki vagy nem- csupán azt a kezem a nyaltam meg óvatosan, amivel a fentebb említett fehér folyadékot fakasztottam.

Nem volt rossz, igaz, jó sem, viszont elég érdekesnek találtam, így a következő alkalommal, hamm. Najó, nem hamm, inkább az ujjamat használtam mintavételezésre, és így óvatoskodtam bele a számba az érdekes állagú anyagot.... hm. Még mindig nem találtam finomnak, erre tisztán emlékszem, mert ha nem mondtam volna, ez nem a múlt héten volt, hanem kamasz koromban, ezért el is határoztam, ha nem feltétlen muszáj, másét azért inkább nem tapasztalnám meg.

Aztán úgy alakult, és ez már tényleg a múlt héten volt, hogy úgy éreztem, feltétlen muszáj. Muszáj, mert muszáj és mert akarom! Egyrészt, mert ő is megtette nekem, hagyta, hogy lüktetve és nyögve élvezzek a bele a szájába, másrészt mert érezni akartam, tudni szerettem volna és -ez a legfontosabb érv- vágytam rá.

Vágytam farka bódító illatára, kicsit sós, kicsit kesernyés, de mégis utánozhatatlan ízére, síkos nedvének egész lenyűgöző állagára és meg akartam tudni, milyen, amikor minden nedvek nedvje, a sperma lövell bele a számba.

Aztán nem tudtam meg, vagyis nem úgy, ahogy azt pár perccel korábban elterveztem, mert egyrészt nem bíztam saját képességeimben, nem voltam benne biztos, hogy a számmal képes vagyok őt eljuttatni addig, hogy nekiláthassak tapasztalatot gyűjteni és a látvány iránáti vágyam is nagyon erős volt. Szerettem volna nézni, ahogy élvez, ahogy tőlem, nekem és értem zihál és miattam tör elő az a bizonyos, így a kezemmel csináltam, azzal egyébként is ment már egyszer, miért nem sikerülne megint?

Sikerült.

Le sem tudom írni azt az örömet, amit akkor éreztem, tényleg, de tényleg fantasztikus érzés valaki orgazmusra "kényszeríteni", akár férfi, akár nő az illető. Semmihez sem fogható, felszabadult és boldog állapot, az uralmad alá hajtottad, kéj adtál, győztél, isten vagy, hatalmad van a teste felett!

És a látvány! Ahogy az előbb hátrahúzódó, majd megfeszült hasfallal előredöfö farokból robbanásszerűen tör elő a sperma.... ugh, egyszerűen lenyűgöző. De most nem hagyhattam magam hosszasan lenyűgözve, hiszen előttem állt még a kóstolási feladat, így az első gyönyörű adag érkezése után számat rátapasztottam a még mindig remegő-lükető farokra és szívtam, szopogattam, igyekeztem ügyes lenni és.... és nem emlékszem, milyen íze volt! Csak arra, hogy nem ez a lényeg, nem számít, biztos jó volt, de felőlem lehetett kellemetlen is, mert a forró lüktetés az, ami fontos, és az az érzés, ahogy az örömét a lehető legközvetlenebb módon tapasztalom meg. Nekem élvez, belém.

Akármilyen is az íze, akármilyen is az illata, az állaga, mindegy, mert finom.

Ha nem is íznek, de érzésnek mindenképp finom.

Úgyhogy a minden szexuálitással foglalkozó blogon, fórumom vagy beszélgetésben menetrendszerűen érkező kérdésre, miszerint nyelni vagy nem, nem szeretnék egyértelmű állást foglalni, mert felőlem tényleg mindenki azt csinál, amit és ahogy akar, de az javaslom: kipróbálni mindenképp érdemes, akár többször is.

Mert jó.

A minap azon gondolkodtam, melyik volt az a legeslegkorábbi élményem, ami ha akarom, akár szexuális tevékenységnek is nevezhető, még akkor is, ha megtörténtekor még azt sem tudtam, mi az, és meglepő módon egészen az óvodáig sikerült visszajutnom. Hosszú évekig nem jutott eszembe, végülis miért jutott volna, szerencsés esetben semmi olyan nem történik az emberrel ovis korában, meg később sem, ami felnőttként nap, mint nap felbukkanó emlékként tér vissza. Most viszont tisztán emlékszem, vagy azt hiszem emlékszem arra hangulatra, ahogy az óvonénik behúzták a függönyöket, talán sárgát voltak, de lehet, hogy pirosak és később az általánosban pont ugyanilyenek voltak az ablakokon, amitől sötét ugyan nem lett, de egészen furcsa színe lett a világnak, és pár perc halk mesélés után kiadták az utasítást, alvás.

Az összcsukható ágyakra és az érintésre durva, viszont nem igazán meleg plédekre is emlékszem és arra, hogy szinte sosem tudtam aludni, mindig volt valami, amire figyelnem kellett. Az odakint sutyorgó óvónénikre, a lépéseik neszére, az óvatlan dadusok áltak összekoccantott badellák és lábosok fémes csörgésére, az utcáról beszűrődő szirénahangra, más kisgyerekek álmos motyogására, meg mindenre, amit máskor észre sem vettem volna, de abban a fura fényű hangulatban hangosnak és érdekesnek tűnt.

Arra nem emlékszem hogy és miként csináltam, talán magától történt, talán unott piszkálgatás hatására, de ez volt az első olyan alkalmom, amit fel tudok idézni merevedéseim azóta szerencsésen hosszúra nyúlt sorában. Persze nem tudtam mi az, mire jó és miért van, de arra nagyon tisztán emlékszem, hogy érdekesnek találtam a jelenséget, játszottam vele és -jellemző- le is buktam.

Mert nem is maga az esemény, a vérrel telítődő kis kuki az, amire igazán emlékszem, hanem az, ahogy az óvónéni többször erélyesen megfenyegetett, ha nem hagyom békén, leköti a kezeimet. Azt nem tudom felidézni, mennyire volt hatásos vagy mennyire nem a fenyegetés, de mindenkit meg tudok nyugtatni, nem az óvodában szereztem első kikötözős élményem.

De eredetileg nem is erről alartam írni, ez csak egy mellékszál volt, miközben arról a ma már kőkorszaknak tűnő állapotról, arról az ép ésszel felfoghatatlanul ingerszegény időszakról gondolkodtam, ami akárhogy is, de a szexuális eszmélésem időszaka volt. A késő nyolcvanas évek.

Ebben a ma már minden szempontból nagyon érdekesnek nevezhető időszakban ugyan már sok minden volt, ami korábban nem, de még több minden nem, ami később igen. Volt már MTV, SkyChannel, SuperChannel és Sat1 este tizenegy után németül beszélő cicikkel és tiroli nadrágos férfiakkal, de ilyet csak akkor láttunk, ha a szülők nagyon későn értek haza. Kimondani is fájdalom, de akkor nem volt még mindenki számára hozzáférhető pornogárfia, sem TV csatorna, sem újság, sem videókazetta formájában, az internetről nem is beszélve. Persze attól még hozzájuthatott, aki akart, néha mi is összejöttünk egymásnál és elővettük azokat az újságokat, nagyon gazdaéknál videókazettákat, amikről a szüleink úgy tudták, sejtésünk sincs, hogy egyáltalán léteznek, és néztük, órákon át néztük, szótlanul, meredező pénisszel feszengve.

De ez csak ritkán adatott meg, a leggyakoribb eset az volt, hogy a saját szexuális működését tanulmányozni óhajtó fiatalember kénytelen volt kizárólag a fantáziájára hagyatkozni, ha épp ihlettt állapothoz volt kedve.

Vagy használhatott kevésbé direkt, de azért sok korombeli számára meghatározó élményt nyújtó megoldásokat, mert hiába, masturbare necesse est, akkor is, ha nincs internet és nincs három pronócsatorna. Ilyenkor jött jól, hogy már ott volt nekünk az MTV. Nem, nem az, ahol Hajdú János köszönötte meghajlással a Hét nézőit, hanem a tömény nyugat, a Music Television.

Ugye, ha azt mondom Sabrina, még ma is bizsereg?

Délután, mikor hazaértem az iskolából, de még sem az öcsém, sem a szüleim nem voltak otthon, első dolgom volt, hogy benyomtam a TV-t, kényelembe helyezkedtem és vártam. Általában nem kellett soká, mert azt a klipet, ami ennyi korombéli hormonháztartását borította fel, óránként legalább egyszer adta vagy az MTV vagy a SuperChannel és itt megtekintheti az is, aki nem emékezne a lecsúszni készülő fürdőruha-felsőrészre és arra, mennyire drukkoltunk, legalább egyszer az életben essen le:

http://videa.hu/videok/zene/sabrina-boys-cicik-videoklip-9B2qXD3S9em4JJEw

És látszott a mellbimbója széle!!!! Ohhh... hányszor élveztem el a fehér anyag alól kikandikáló barnás sáv látványával.. régi szép idők.

Azt is mondhatom, Samatha Fox, hasonló, de -legalábbis bennem- kicsit mérsékeltebb bizserés éled, pedig ugyanaz a műfaj, a művészet tevékenységét két, jelentős méretű mellével megtámogatni igyekvő előadóról van szól, de nekem kevésbé tetszet, pedig ő lett híresebb végül.

Vagy sorolhatnám még, akár egy best 80's vids for fap listát is összeállíthatnék, ha nem vonná el a figyelmem egy másik, az akkori kiskamaszok életében legalább olyan meghatározó irány, a magyar művészfilmek. Akkoriban betegnek lenni nem csak azért volt jó, mert iskolába nem menni mindig jó, hanem azért is, mert a magyar televizó, a másik MTV, szívén viselve a tanulóifjúság épp fájó torok, taknyos orr miatt tanulni képtelen tagjait többször is megtette azt a szívességet, hogy Jancsó Miklós filmeket adott késődélelőtt, közvetlen az iskola tévé és Fortocska című, gyerekeknek szánt orosz nyelvlecke után.

Jancsó filmet pedig a meztelen nők miatt néztünk, nem másért. Minél több volt benne meztelenség, annál értékesebb alkotásnak tekintettük, bár tény, nem mind adták a TV-ben iskolaidőben, gondolom volt egy olyan pucérságszint, amit már soknak itéltek, vagy ki tudja miért, de a Szegénylegényket pl többször is láttam.

Abban a filmben láttam először lebegő cicikkel szaladást, ebben teljsen biztos vagyok, és akkor még sejtelmem sem volt, hogy évekkel később erre a látványos jelenségre egy egész TV-sorozatot alapoz majd az akkor még számunkra nem is létező nyugat, igaz, ők erős visszalépésként piros fürdőruhába bujtatták a lényeget és valamiféle vízből életmentős kamu történetet is kitatláltak, de akkor is tudjuk, miről szólt valójában.

Kicsit félve mondom, de mikor nagyon nem volt semmi, és senki nem jutott az eszembe, én bizony elvottam a Füles rejtvényújság cicis rajzaival is. Egyetlen konkrét emlékem van erről, amikor egyszer, már nem tudom miért, talán épp öcsém volt beteg, a nagyszüleimhez kerültem hosszabb számüzetésre, ahol sem tányérosTV, sem haverok szüleinek gyüjteménye, semmi, viszont állandó fegyületet igen.

Nagyon nem bírtam már magammal, egyszerűen muszáj volt megmentenem magam a további feszítő kínoktól, amire garázstakarítás közben kínálkozott legjobb alkalom, mert találtam egy egész kupac megfejtett és kidobásra váró Fülest. Hogy én hogy örültem neki!

Annyira, hogy a garázs fűtőolajszagú félhomályában állva, rejtvényújság lapozgatás közben tettem meg, amit megkövetelt a testem. Érdekes, de erre az élvezésre nagyon emlékszem, nem tudom miért, de még most is bennem van a félelemmel vegyes izgalom, a megkönnyebbülés és a lelkiismeretfurdalás elegye, és az, hogy mennyire jó volt.

Hm.

Talán egyetlen egy dolog van, ami valóban jó az idő múlásában, az öregedésben, az, hogy lassan, de biztosan összegyűlik annyi anyag, aminek felhasználásával órákon át el tudom magam szórakoztatni a nosztalgiázással, saját maszturbálásaim történetének áttekintésével.

A nagy blogszünet hónapjaiban azért a bennem lakó Benkő Dániel nem nyugodott ám! Ő az, aki miatt sok mindent elmondtam már és talán még több mindent el fogok mesélni magamról és saját szexualitásomhoz fűződő viszonyomról, mert folyamatosan ott mocorog a háttérben és nem hagy nyugtot, arra próbál rávenni, hogy, még ha csak virtuálisan is, de vetkőzzek meztelenre és mutassam meg magam.

Aztán vannak olyan bolond pillanatai, amikor nem csak átvitt értelemben és írott formában várja tőlem a meztelenséget, hanem olyasmit szeretne velem csináltatni, ami minden szempontból kimeríti a mutogatás fogalmát. Nem, szerencsére a bennem lakó Benkő Dániel gyenge, vagy ha így jobban tetszik, én vagyok rém erős, és sem villamoson, sem az utcán sétálva nem tud olyan erős hatást gyakorolni rám, hogy azt tegyem, amit javasol, de azért izgalmas eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha egyszer hallganék rá.

Persze sosem fogok és nagyon jól tudom mi lenne, viszont mind a bennem lakó Benkő Dániel, mind saját szerencsémre nincs az az élethelyzet, amire az internet ne nyújtana egyszerűen és gyorsan elérhető megoldást. Az internet a magukat megmutatni vágyók paradicsoma, de nem hiszem, hogy ezzel újat mondtam és nem csak a szexulitásukat, testüket mutogatók számára jelenti az eszményi megoldást, elég csak blogot írókra, fórumokon állandóan jelenlévőkre gondolni.

Egy ilyen megmutatási próbálkozásomról már írtam is korábban, a chatroulettről is meséltem már, bár ott én inkább csak vigyorgva bámuló, mint magamat mutogató vagyok, valahogy jobban leköt a gyorsan változó arcok -és egyebek- lüktetése, mint hogy teret engedjek a bennem lakónak és az ő mutogatási vágyának.

De viszont itt van ez a blog..... már eleve mutogatásra van, itt vallok be és nézek szembe meg mondok el, logikus lenne, hogy a bennem lakó Benkó Dániel, aki egyébként én vagyok, hiába teszek úgy, mintha nem így lenne, igazán kiélhetné magát. Vagyis én kiélhetném magam és végre engedhetnék annak a régóta motoszkáló vágyamnak, hogy minden egyéb kommentár és persze kérés nélkül egyszercsak kitegyek egy képet az álló farkamról.

Itt még amiatt sem kellene aggódnom, hogy mit szól, aki látja, mert úgysem értesülök a direkt reakciókról, nem látom, hányan nyomják az x-et unottan, csak az innen-onnan idekattintók számát figyelhetem és gondolhatom, mind azért jöttek, hogy lássák farkam. Ha meg számonkérne valaki, hogy ezt most miért, mondhatnám, hát hisz' ez az én blogom, itt azt teszek ki akáhová, amit és ahová akarok.

Sokszor nagyon közel álltam hozzá, hogy meg is tegyem, tényleg majdnem bemutattam egymásnak a nagyvilágot és farkam. Internetes szupersztráda, ez a farkam, farkam, ez az internet, de aztán mégsem tettem meg. Szerencsére.

Mert gondolkodtam, ez a rossz szokásom már sok, egyébként mókásnak igérkező tervem megvalósításától tartott vissza és sajnos sok mindent buktam is miatta, hajlamos vagyok túlkombinálni. Ahelyett, hogy mennék és megélném az életet, én inkább gondolkodom róla, de majd igyekszem leszokni erről vagy ha ez nem sikerül, majd próbálok többet inni.

Most viszont nem igazán bánom, hogy inkább azon morfondíroztam, mások miért mutatnak meg bármit és mindent, ahelyett, hogy én is megtettem volna. Na nem azért, mert bármi problémám volna azzal, hogy megmutassam, amim van, végülis akármilyen is, akármekkora is, büszke vagyok a farkamra, megbékéltem vele, nem szégyellem, inkább annak örülök, hogy az izgalom, a mutani vágyás izgató bizsergése még megmaradt, akár mi is lesz, akár mutatom, akár nem, még minden előttem áll....

Sokat gondolkodtam rajta -hónapokat-, hogy egyáltalán megtegyem-e, kirakjam-e, pedig az engedélyt megkaptam, de mégsem tudtam eldönteni, érdemes-e, kell-e, jó ötlet-e, és egyáltlán, való-e ennyi "-e" egyetlen mondatba.

Végülis úgy oldottam meg a kérdést, ahogy az élet más terülétén is szoktam, hagytam kicsit érni, hadd ülepedjen, majd később hátha megokosodom annyira, hogy el tudom dönteni. A megokosodás nem jött el, talán sosem fog, de most mégis úgy határoztam, bekopipésztezem azt a beszámolót, amit egy olyan lány írt, akivel közeli tapasztalatokat szerezhettünk egymás szexuális működéséről. Vagyis pont, hogy a nagy tapasztalás maradt el, mert talán nem lövöm le a nem is létező poént azzal, hogy előre elárulom, ebben a történetben nem vagyok pozitív hős. Meg semmilyen hős sem.

Ez egy olyan történet, ami leginkább arról szól, hogy van, amikor két ember, hiába az elszánás, a nekikészülés és várakozás, nem vagy csak igen kis mértékben tud egymásra hangolódni. De lehet, hogy inkább arról szól, hogy a blogban írtak valami egészen más valakit sejtetnek, mint aki valójában vagyok. Vagy akár szólhat arról is, hogy sosem szabad túl sokat várni senkitől és semmitől. Vagy nem tudom, rengeteg mindenről szólhat még ezen kívül is, de a lényegen a sok utólagos magyarázat sem változtat, hogy én tulajdonképpen kudarcot vallottam, a beszámló szerzője nem azt kapta, amit várt és ez nekem mindenképp kellemelten, fájó és elnézést kérek érte így utólag is.

A leírás stílusával nem feltétlen értek egyet, de a tartalma minden tekinteben valós, hát íme, nézzünk szembe velem, a férfival, aki ott sem volt:

"Kellett ezt a férfit várni, de sosem érkezett meg. Éppen csak közelebb jött, de nem jött közel. Ha ezt lehetne előre tisztázni, nem lehetne ebből baj, de nincs ezen mit tisztázni, nincs azon mit kérni, nincs azon mit várni, hogy majd legyél itt, úgy igazán, nem kell a fél életed, a fele királyságod, csak az a fél óra, abban legyél benne, töményen, tisztán, én pedig elhordozlak arra a fél órára, és megőrzöm belőled azt a fél órát, az én ajándékom, az én kincsem, aztán menj, szabad vagy, nem hagysz itt semmit magadból, csak lett egy kettőnkbőldarabka, nem hiányzik az majd sehonnan, nem a külön-külön életünk része.

Vonzó férfi, csillog a szeme, és akkora, olyan nagy férfi, hogy fel is tudna kapni talán, el is tudna futni velem, nincs mitől félnem, hát kapjon fel, és vigyen, ahová csak akar, egészen törékeny leszek mellette, ritka érzés, hálás vagyok érte. És elvisz, azt hiszem el fog vinni, nem egy világkörüli út, egy kisebb kirándulás, de nem is szerződtünk többre, én itt vagyok, indulhatunk.

Már percek óta jelen van, amikor feltűnik, hogy még mindig várom, éppen úgy mint egésznap, baj lesz, valami nem jó, motoszkál bennem az aggodalom, vagy ő nem jön, vagy jönne, de nem engedem, kersgélni kezdem magamban, mi lehet a baj, semmit sem találok, de nem tudok figyelni a férfire, és ettől még távolabbra kerül. Végül se találok rá ezen az estén, és ez végtelen elszomorít, veszteségként élem meg, és saját kudarcként.

Mert jó az, ahogyan a nyakamba csókol, de úgy siet, miért nem időz tovább? Mert jó az, ahogyan hosszan szuszog, de miért nem érzem, hogy nekem örül, miért, mintha közöm se lenne hozzá, elromlott hát énbennem valami? Mert csodás a technikája, az ujjai, a szája, de miért nem figyel, megint hová kapkod, én meg nem tudom őt rávenni, várjon, várjon most kicsit, hall engem, de nem teszi meg, akkor úgyérzem nem vagyok egyéb, mint egy punci, a puncinak meg nincs sok szava, ha izzad és lüktet, akkor jó neki, nem bonyolult jószág, engem a punci mögött meghallani nem lehet, de miért nem?

Álljunk meg, jelen akarok lenni! És idevárom hozzá ezt a szép nagy férfimat is, a punci megkapja az orgazmusát könnyen, de velem mi lesz?! És ha most belémhatolna, ha kapnék egy arcot legalább arcközelben, egy tekintet, egy kezet, ami tart, de semmit, csak a punci kap, ez az ő ideje, itt sem vagyok. Hát így vagyunk, se a férfi nincs itt, sem én, össze sem találkozunk. Fáj az öröm, mint egy kihasított darab belőlem, itt van, vigyed, te csináltad, nem voltam benne, üres, de mondd csak, miért ez kellett neked, miért az üres öröm, hát ennyit bírsz csak el, én már sok lennék neked?

Gonosz vagy, nem szeretlek most, és nem szeretem magamat, azt a magamat, aki szeretni akart ma este, befogadni, odaadni, bacsaptál, jöttél, de mégsem, adtál, de mégsem, adnék, de nem kéred, idegen vagy. Hát jó, legyen így, akkor te sem kellesz, add a vessződ, csak úgy magában, nélküled, szép játékszer, eljátszom vele, mint egy magányos este, olyan ez, de remek darab, öröm, hogy itt találom.

Nem figyelek rád, csak működik talán így is, sosem próbáltam, de miért ne. Persze, hogy nem működik. Vágyaim lesznek, érints meg, fogj meg, tarts, keresem a kezed, akarom a férfit a vesszője mögé, akarom az együttlétet. De kérni már nem merek, te engem nem hallasz meg, nem figyelsz rám, nevetséges vagyok a vágyaimmal, nevetséges vagyok a lábszáradat áztató puncimmal, nevetséges vagyok, hogy nyelem az ízed, hogy még mindig kell az illatod, hogy még mindig kereslek.

Sokat várhatok egy alkalmi szextől, de alább nem adom, el kellett gondolkozzam ezen, és van most bennem öröm, hogy meg merem engedni magamnak, hogy valóban ne adjam alább, és megengedem azt is magamnak, hogy úgy tekintek a nemittlétedre, hogy valóban nem is voltál."

Azért az előző nem lett volna rossz búcsúbejegyzésnek sem, ugye?

A maga módján egész jó és olvasható, bár kicsit talán elragadtattam magam, de nem túloztam nagyon semmiben sem, vagyis nem túloztam nagyobbat, mint általában túlozni szoktam, és amikor írtam még nagyon az események hatása alatt voltam. Valamennyire még most is a hatásuk alatt vagyok egyébként, de ezt tényleg csak úgy mondom, mert Közép-Kelet-Európa legszebb melleit nyilvánvaló, hogy nem heveri ki az ember csak úgy, egyik hónapról a másikra, még sok-sok idő elteltével is elindul az a meleg bizsergés, ami tudjuk hol ér véget és tudjuk mit okoz a tudjuk miben. (A megfejtés: odalent, a nadrágban ér véget és azt okozza, hogy feláll, akár még most is, de ezt is csak úgy mondom.)

Ráadásul nincs híján a tanulságoknak sem ez a történet, ezek több rétegbe rendeződnek, kezdve a legkülsővel, ami az alkohol, konkrétabban az édes pezsgő sunyin ártalmas voltáról szól, folytatva a mélyebb rétegekig, amiket most nem bontanék ki, pedig talán kellene.

De nem az lesz az utolsó bejegyzés, bár tényleg megfordult a fejemben, hogy abbahagyom, mert valamiért távolinak és idegennek láttam azt, aki ebből a blogból megismerhető, pedig én vagyok, talán túlságosan is. Azt is éreztem, hogy már tulajdonképpen mindent megírtam, amit akartam, és minden megtörtént, amit el szerettem volna érni, igen, még az is, hogy egy gyönyörű lány és egy kedves fiú szépen, rendezetten egymás mellé térdelve felváltva fogadták szájukba az izgatottan meredő farkam (erről még feltétlen írnom kell később), de ez természetesen nem volt igaz. Nem írtam még meg mindent, csak ami akkor épp valamiért előjött és érdekesnek tűnt, és messze nem történt meg minden, amire vágyom, csak -ki tudja miért- egy ideig ezt gondoltam.

De már elmúlt.

Hagyjuk is ezt, nem magyarázok tovább, nem volt kedvem hozzá, hogy írjak, most van.
 

Az idő minden emléket megszépít, azt pedig, ami eleve szép volt, fájdalmasan gyönyörűvé varázsolja.

Nem írom meg, úgy érzem, nem tehetem, pedig tanulságos történet, van benne minden, izgalom, feszültség, dráma és lelkiismertfurdalás. Valamint az édes pezsgő alattomos hatása és a három és fél/négy óra folyamatos szexuális aktivitással töltött idő megítélésnek relatív volta a résztvevők életkornák tükrében. Továbbá a fiatal és feszes nő test, a fiatal és nyitott női lélek tán csak a droghoz mérhető addiktizáló hatása a középkorúnak mondható férfira és még sok minden más, fordulatos törénet, sok cselekmény, kevés párbeszéd, happy end nélkül.

A képek és érzések még most is itt vannak velem és remélem maradnak is örökre.

A melle, az egészen gyönyörű és egészen csodás melle, ami egészen olyan, amit szívesen éreznék a tenyerem alatt perceken, órákon, napokon át.

A szépséges arca, amint lassan, ám látható céltudatossággal közelít a farkam felé és az a boldog, felszabadító, de mégis várakozással és vággyal teli érzés, ahogy a péniszem nedves és meleg közebe hatol, miközben kezem a tarkóján nyugtatom és azt ordítom némán: IGEN! IGENIGENIGEN!

Ahogy a mellei felett térdelek és tolom, tolom, tolom be farkam a szájába, amit ő csendes és kíváncsi odaadással, csupán diszkréten cuppogva és aprókat nyögve tűr, miközben én a makomon érzem a nyelvét, szájpadlását és a garat összeránduló reflexét, amit a betolakodó vált ki belőle.

A puncijának halvány illata és a puha, nedves belsőbb régiói, és az apró, minduntalan megszökni, elbújdosni akaró csiklója után folytatott szűnni nem akaró vadászat. Na és az íze, a finom és alig érezhető, de mégis őrjítő, vágyat ébresztő íze.

Popsija kedves lyukacskájának kemény, ruganyos és sajátosan ráncos, fantasztikus érzete a nyelvem alatt és az, amilyen őszinte lelkesedéssel ezt és hátsóbb területek ellen indított további óvatos támadásaim fogadta, és ahogy az az a csodás és erős rózsácska az ujjam köré feszült.

Meg minden, az is, ami történt és az is ami nem történt meg.

Csak annyit mondhatok újra és újra és újra, bárhogy is volt: köszönöm!

Azt eddig is sejtettem, hogy a férfiak nem teljesen normálisak, vagy ha finomabban akarok fogalmazni: időnként meglehetősen sajátosak az elképzeléseik arról, mi normális és mi nem. Persze elég csak tükörbe nézzek, hogy ennek egy jólfejlett bizonyítékát alaposan meg is vizsgálhassam, de tegnap este óta biztos vagyok benne, hogy mi, férfiak enyhén szólva is érdekesek vagyunk.

Ez persze biztos bonyolultabb annál, minthogy minden pasi egy gyanús hülye, mert mindennek van oka, amit a magamfajta kocsmai pszichológus olyan szívesen keresgél és vagy megtalál vagy csak úgy érzi, megtalálta.

Elmondom miről van szó.

Tegnap este, mielőtt aludni tértem volna még körbefutottam az internetet, elolvasgattam a híreket, nézelődtem itt és nézelődtem ott, mikor egy olyan cikkbe botlottam, ami azt fejtegette, a tulajdonos-fejlesztő elhatározása szerint és remélhetőleg péniszmentes lesz chatroulette. Olvastam már korábban erről a valamiről, de nem túlságosan fogott meg, nem érdekelt, én túl óvatos vagyok ahhoz, hogy csak úgy megmutatkozzak a világhálón ismeretlen felhasználók előtt, de ezt nevezhetjük gyávaságnak is akár. Ám most felkaptam a fejem.... péniszmentes lesz, tehát most nem az... hm. Nézzük csak meg.

És valóban, a hír igaz, ahogy nyomkodtam a "next" gombot vagy ahogy nyomkodták mások, mikor engem megláttak, a saját szememmel is meggyőződhettem róla, a chatroulette tartalma tényleg nagyjából 45-50 százalékban álló farok. Voltak kifejzetten szépek, ínycsiklandóak is.

Itt meg is érkeztünk ahhoz a vérfoltos pallosként a társadalom feje felett lebegő kínos kérdéshez, hogy valóban minden pasi egy gyanús hülye-e? Mert -érthető módon- a meredező péniszek tulajdonosai az arcukat nem adták a produkcióhoz, egy-két üdítő kivételtől eltekinte csak azt mutatták, amit abban a pillanatban mutatása méltónak gondoltak, de ezek az emberek nagyon nem valószínű, hogy pszichopata kéjgyilkosok volnának, nem is szexőrült, mindig éhes férfiak, de még csak nem is saját szexualitásukkal játszadozó süldőkorú kispasik, talán nem is perverzek, szerintem semmi külön nincs bennük, ők egyszerűen csak: férfiak.

De mégis valami olyat tesznek, méghozzá nagy számban, amit -khm- már én is megtettem és még írtam is róla, a farkukat mutogatját random internetezőknek. Miért? Ennek oka kell legyen, nem?

Talán a frusztráció az első szó, ami a hozzám hasonló, két sör között bonyolult pszichológiai és szociológia folyamatokat három tőmondattal megfejteni "tudó" embernek az eszébe jut. Tán ezek userek nem érzik elismerve magukat, férfiként megbotlottak vagy olyan helyzetbe kerültek, olyan körülmények között élnek, amikor a férfiasságuk kérdőjeleződik meg saját maguk előtt és ezt úgy próbálják kompenzálni, hogy megmutatják, depedig ők férfiak, hisz' tessék, nézzétek és csodáljátok, ekkora és feláll!

Vagy talán a mindenkiben meglévő és többnyire folyamatosan a háttérbe szorított egészséges mértékű exhibicionizmusuk buggyan elő, ahogy egy magamutogatásra megfelelő közegre akadnak és chatroulette mintha direkt erre készült volna.

Vagy ez a kettő keveredve.

Vagy nem tom, egyszerűen szeretik mutogatni a farkukat. Ezt nagyon is megértem egyébként, mert az azért egy földöntúli érzés ám, mikor valaki a férfi farkát dicséri, hiszen a pénisz: maga a férfi. Megtestesíti és megjeleníti mindazt, amit egy pasi önmagáról gondolni szeretne: vágyat, tiszteletet és ámulatot ébreszt, szexuális erőt és nemzőképességet sugároz, van benne valami nyersesség, valami ősi, ami egyszerre lehet félelemetes és vonzó.... hm, inkább ebbe most nem lovalom bele magam, de lányok, dicsérjétek a párotok farkát, boldog lesz tőle! (és akkor talán nem fogja idegenekre mereszteni webcamen át)(vagy méginkább teszi, mert rohad büszke lesz rá)

Egyébként határozottan kellemes élményeim is voltak, mert három álló farok és két untakozó fejű pasi után azért többnyire jött egy-egy lány.

Fura, de az, amire talán ez a szolgáltatás született, hogy random emberek beszéljenek egymással, szinte egyáltalán nem jellemző, olyannal csak kétszer találkoztam, mikor valaki megpróbált szóba elegyedni velem, többnyire mindenki vagy csak bámul vagy valamit csinál. A lányok többnyire vigyorognak és integetnek, a férfiak meg komoran néznek. A két beszélgetős is a leányok közül került volna ki, az egyik ilyen eset kifejezetten érdekes és igen gyanús volt. Két, bugyiban és hálóingszerűségben pompázó lány bukkant fel, vigyorogtak, vihogtak, integettek és a "wanna see some stuff" felkiáltással támadtak rám, de mivel én alapvetően gyáva vagyok, ráadásul nem életcélom egy "a chatroulett legnagyobb hülyéi" videóválogatásban megjelenni, kicsit nézegettem őket, visszaintegettem és továbbáltam.

Meglehetősen addiktív dolog ám ez, le lehet ragadni akár órákra is az idegen emberek bámulásával a gép előtt és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ma este nem történik ez meg velem újra.

Oh, hát majd elfelejtettem, a sok farok között egyszercsak felbukkan egy punci is! Egész megdöbbentem, mikor megláttam, nem voltam felkészülve a látványára, és nem sokkal ezután egy lány a melleit kapta elő, mikor meglátta a fejem és én ezt határozottan bóknak vettem, kár, hogy pont ekkor fagyott ki az egész, de arra jó volt, hogy egy újabb órát nyomkorásszam a gombot, hátha jön megint egy ilyen..... szóval rá lehet kattani, ez az igazság.

(és tudom, hogy le vagyok maradva egy évvel, de én mindig)

Megpróbáltam valami olyat találni az emlékeim között, ami miatt szégyenkezem, amit nem mesélnék el semmi pénzért sem, és rá kellett jöjjek, nincs ilyen. Talán szerénytelenség, de erre most büszke vagyok, mert a szexualitás jellemzően az a terep, aminek kapcsán az emberek szeretnek mocsokosnak, cikinek, kínosnak vélt titkokat őrizgetni, de nekem, hurrá-hurrá, nincs ilyenem.

Mondjuk kevésbé hurráoptimista megközelítésben ez azt is jelenthetni, hogy a vágyaim világa meg úgy általában szexuális életem nem túl fantáziadús, még valami igazán kínosra sem futja tőle, vagy érezhetném azt is, hogy kimaradok valami izgalomból, mert egy bizsergetően aljas titok, egy rejtegetni való vágy lehet izgalmas is, de ezeket a lehetőségeket most hagyjuk.

Ez nem azt jelenti, hogy soha semmi olyat nem tettem, amiről ne feledkeznék meg szívesen, ó, dehogynem, rengetegszer. Félresikerülések, jól induló, de utolsó pillanatban elcseszett ismeretségek, saját hülyeségem és bénázásom miatt kimaradt lehetőségek, meg sok minden más is van, de ezek nem azok az igazi titkos titkok. Talán egyikbe-másikba belepirulnék, ha valamiért szóba kerülne, szerencsére erre semmi esély, de nem akarom leplezni őket mindenáron, megtörténtek, nincs mit tenni. Najó, esetleg egyiket-másikat bizonyos személyek előtt jobb rejtve tartanom, de ez sem túl érdekes, ilyen mindenkivel van.

Csak olyan mindennapi titkaim vannak, amiket még én sem találok érdekesnek, de még különösebben fontosnak sem. Pl a maszturbálási szokásaim, vagy ez a blog, esetleg az pasik felé (nem csak)kacsintgatás, ezekről nem beszélek akárkivel akármikor, de nem azért, mert én szégyenkeznék miattuk, csak egyszerűen nem mindekivel lehet és érdemes ilyesmikről társalogni.

Mindez persze csak onnan jutott eszembe, hogy ma valamiért önkínzós, fej falba verős hangulatban ébredtem, tudom is, hogy miért, és szerettem volna valami olyat írni, amitől minimum feszengve érzem magam, de nem jutott ilyen az eszembe. Szörnyű.

Úgyhogy -jobb híján- elmesélem azt az esetet, ami érdekes módon ma éjjel álom formájában került újra elém szinte pontról-pontra ugyanúgy, ahogy a valóságban is megtörtént, és ami miatt kicsit szenvedek, mert annyira tipikus, ahogy kihagytam és elszalasztottam valamit, ami jó lehetett volna, csupán azért, mert egy határozatlan, döntésképtelen és gyáva fasz voltam (vagyok). Most nem tértek ki rá, de talán egyszer az is megérne pár sort, hogy milyen jellemző, ahogy öregszem, úgy fájnak egyre jobban ezek a saját magam miatt elbukott, khm, legyünk őszinték: puncik. 

Úgy volt, hogy egy olyan épületben dolgoztam, amihez egy jó nagy parkosított kert tartozott, sok zeggel és zuggal, fügefával, virágokkal, kis tavakkal és sok minden mással, szerettem ott bóklászni, ha épp jobb dolgom nem volt. Egy idős bácsi volt a kertész, de az egyik alkalommal, mivel az öreg megbetegedett, az unokája -szintén kertész- jött helyette.

Ez az alapszituáció eléggé pornófilm nyitójelenet hangulatú, akkor úgy is éreztem magam, mintha én volnék a férfi főszereplő, aki azonnal, amit alkalma nyílik rá, kivont karddal megkezdi a támadást. Persze természetesen a valóságban nem vontam ki semmit, mert azért annyira hülye én sem vagyok, hogy csak úgy elővegyem a farkam egy ismeretlen kertészlánynak, még akkor sem, ha egyébként erre nagyon vágyom, de főleg nem bemutatkozásként. Bár erre is néha nagyon vágyom.

Itt ugornék egy kicsit az időben, semmi érdekes, kerülgettem őt, aztán beszélgettünk, röhögcséltünk, akkoriban -bohó ifjúság- könnyebben ment nekem a kapcsolat teremtés, főleg, ha egy olyan valakivel szerettem volna szóba elegyedni, aki ennyire izgatóan hatott rám csupán csak azzal, hogy a közelében lehettem.

Magas volt és vékony, fekete hajú, hosszú arcú, egy puha anyagú rövidnadrág és egy ujjatlan póló volt minden -látható- viselete. Meg persze szandál és kertész kalap.

És basszus elég volt ránézni, máris úgy vágytam rá, hogy szinte remegett a lábam. A farkam megerevedett, alig győztem leplezni, arcom kipirult, gyorsan szedtem a levegőt és csak beszéltem, beszéltem, beszéltem neki óraszám, meg mentem, ahová ő ment, segítettem ágaket vagdosni és vittem a szerszámait, és ezzel egyébként nagyjából el is ment a munkaidőm legjelentősebb része.

És ami legfontosabb, tartottam neki a létrát, amikor felmászott egy falra, hogy megritkítsa a vadszőlőt vagy borostyánt vagy tudom is én mit, ami teljesen benőtte már. Ekkor történt az, aminek a képe az álmomban többször is viszatért, és ami miatt akár ebben percben is hajlandó lennék beleverni a fejem az asztallapba: megláttam valamit.

Már elve a helyzet, ahogy én alul állok, ő meg mászik felfelé eléggé fura, lehet, hogy nincs igazam, de azért egy mindennapi szituációban kevés lány venné jónéven egy újdonsült ismerősétől, ha csak az úgy alábámulna leplezetlenül, márpedig itt erről volt szó. Ő fönt egy nagy ollóval, én lent álló farokkal, és csak bámultam fel, néztem a picit piszkos nadrágját, a vékony, de nagyon izgató ívekkel kirajzolódó popsiját és azt, amit akkor első látásra nem is hittem el, egy pénzérme nagyságú, nagyon határozottan látható, félre nem érthető foltocskát. Igen, ott.

Talán tényleg megszédültem, talán csak visszagondolva tűnik úgy, mintha fordult volna velem párat a világ, de az biztos, és most jön az, amiért mindjárt a falnak megyek, hogy ezt az egyértelmű jelet nem biztatásnak vettem, nem többszöröztem meg az energiámiat, aminek köszönhetően talán már percek múlva az történt volna, amiért korábban szinte elepedtem, nem... elgyávultam és elbizonytalanodtam. Ma sem értem, miért.

Csak néztem tátott szájjal őt a foltjával és nem tettem semmit, sem akkor, sem később, áááá... csak beszéltem tovább hülyeségeket, meg később szappant adtam neki kölcsön, amikor nagyokat pislogva zuhanyozni indult.... újabb áááé, hogy talán csak azt a nyomorult ajtót kellett volna kinyitni, ami mögött eltűnt a törülközjével és a szappanommal, de nem, nem nyitottam, nem próbálkoztam, hanem mit tettem?

Igen, berohantam a férfi WC-ben, remegve és lihegve, az egész napos izgalomtól robbanásközeli állapotba kerülve nehány másodperc alatt kielégítettem magam, bőven fröcskölve a vállalati fajanszra azt, amit legszívesebben pár ajtóval arrébb zuhanyzó kertészlányra szántam volna.

Aztán ahogy végeztem magamml, megszabadultam a feszült vágy egy részétől, homlokom a hideg csempének támaszta úgy érztem, nálam nagyobb idióta barom nincs ezen a földön és legjobba lenne, ha valaki agyoncsapna egy szeneslapáttal itt helyben.

Mondjuk ez régen volt és akkor még nem tudtam, hogy milyen sokszor fogom még ezt érezni, legközelebb pár hét múlva, amikor egy szintén egész napos kerülgetés után a játékosan incselkedő, sokatígérő lökdösődés közben véletlen úgy nekicsapom szegény áldozatomat a falnak és az abból sajnos alattomosan kiálló díszítő bizbaszak, hogy át kell őt vinni az üzemorvoshoz, de ez már egy másik történet.